Cikkek listázása

Beszélgetés Lackfi Jánossal

Az irodalom életmeghosszabbítás

Szerző: Bodnár Zita

Lackfi János költő, író, műfordító, egyetemi tanár, ötgyermekes családapa. Munkásságát számos irodalmi díj (József Attila-díj, a Société des Gens de Lettres Illyés Gyula-díja, Hajnóczy Péter-díj, Déry Tibor-díj…) fémjelzi.
Költészetről, munkáról, családról, életcélról beszélgettünk…
– Az anyatejjel szívta magába a poézist, a művészetet, csakúgy, mint testvére, Oláh Mátyás László, akinek Teiresziasz szobra Budapesten a Kossuth téri metrómegállónál áll. Milyen volt a gyerekkora?

– Nem volt ez afféle „művészgyerekkor”, ahogyan azt Móricka elképzeli. Nem voltak ájult ihletrohamok, sem a „lábujjhegyen, mert a nagy művész alkot” kényszere. Átlagos család voltunk, kerítést festettünk, tyúkokat tartottunk, paradicsomot termesztettünk, s persze adott volt tízezer könyv, sok-sok külön világ, ahová természetes volt belépni. Megszoktam, hogy édesapám leemel egy könyvet, és póz és fellengzés nélkül, félhangosan olvas egy-egy verset angolul vagy magyarul. És szüleim könyvei is ott sorakoztak a polcon, s mikor az írói-költői pálya mellett döntöttem, nem „berobbanni” akartam, mint sok önjelölt géniusz, hanem becsúsztatni egypár kötetet a nevemnél a világot körülérő sok ezer kilométeres könyvsorokba.

– Tizenhat éves korában jelent meg első folyóirat-publikációja, s azóta folyamatosan jelennek meg verseskötetei, műfordításai, kritikái, gyermekverseskötetei… Hogyan jut ideje családra, tanításra, írásra?

– Elég sokfélével foglalkozom, de szerencsére minden az irodalommal áll kapcsolatban. Öt gyermekem nemhogy nem akadályoz ebben, de egyenesen stimulál: ahogy sorban megszülettek, egyre többet és többet kellett dolgoznom, anyagi okokból is, hiszen az irodalom nem a bankszakma. Egy ekkora család már vállalkozáshoz hasonlít: mikrobusz, szupermarket-túra, különórák sokasága, ahová „kötelékben telepíti” őket az ember. Bár jól érezzük magunkat, nem babarózsaszín idill ez: sok-sok szorongás, aggodalom és fájdalom jár vele, ám ezek emberi dolgok, beolvaszthatók írásaim anyagába.

– Verseiben az életről ír, a mindenben lakozó Istenről, a jelenpillanat fontosságáról. Költészetéből az élet, az élni tudás sugárzik. Mi\ki lakik a szívében, ami ezt a mindent elsöprő élnitudást és élnivágyást sugallja?

– Szabó T. Anna kollégám azt írta, verseim arra hívják fel az olvasót: „vedd észre, hogy élsz”, s ezt találó megállapításnak érzem. Egy másik költő, Ijjas Tamás „hétköznapi terroristának” titulált, s azt hiszem, neki is igaza van. Weöres Sándor szerint minden emberben ott lakik egy szent és egy tömeggyilkos. Én is igyekszem tudatomban folytonosan felrobbantani a túl rideg világot, s minél több érdekes cserepet szedni elő a romok közül, mozaikká rendezve azokat.

– 2004-ben megjelent első gyerekverskötetével, A buta felnőttel megnyerte az Év Gyermekkönyve-díjat. Mi fordította a gyermekirodalom felé?

– Nyilvánvaló: a gyerekek. Fantáziájuk, életkedvük, kreativitásuk. Johanna a minap vadrózsa leszedett, egymásba szurkált tüskéiből alkotott papírra ragasztott, mini fenyvest. Amúgy fantasztikus gyerekirodalmi robbanás zajlott le az elmúlt pár évben, „komoly” írók sokasága sompolygott át szégyenlősen a gyerekirodalom területére, felismerve, milyen hálás, népszerű terület ez. Sok szülő hosszú évekig nem olvas szépirodalmat, még kevésbé verset, s mikor gyermekei kedvéért kezébe kerül egy-egy kötet, ő élvezi a legjobban.

– Bögre család című könyvében saját családjáról mesél. Csukás István szavaival élve „meglesi a piciny titkokat, a gyereklélek tündéri kedélyhullámzásait, borongásait, villanásait, s mi boldogan ismerkedünk az apró világgal, a Bögre családdal”. Milyen is ez a család?

– Egy fiú, négy lány, vagyis nagy a nőuralom. Más férfinak rengeteg gazemberséget kell elkövetnie, hogy egy szép napon öt nővel egy ágyban ébredjen. Velem ez szombat reggelenként gyakran megtörténik: a lányok ott ugrálnak rajtam virgoncan. És vannak nagy rajzolások, éneklések, táncolások és rigmusfaragások: szeretünk „bulizósan” élni.

– Rendszeresen közöl műfordításokat francia, francia nyelvű belga, svájci és kanadai, valamint nyersfordítások alapján időnként a holland, a szlovén, a portugál, a német, az izraeli irodalom köréből is. A műfordítás az irodalom egy különleges és törékeny gyöngyszeme. Mit jelent a műfordítás az Ön szamara?

– A műfordítás önmeghosszabbítás térben és időben egyaránt. Ül az ember a szobájában, és egy századokkal előbb élt vagy ezer kilométerekkel odébb létező ember életét „írja”. Minden bölcsész mediátor, vagyis közvetítő: a tanár is, a művész is. Kaptam valamit egy szövegtől, s azt tovább gurítom, másoknak is hadd jusson belőle. Üzenetet hozok, mint egy postás. Remélhetőleg nem kilakoltatási végzést, hanem legalábbis segélyt.

– Gyakorta szerepel felolvasóesteken, rendhagyó irodalomórákat tart egyetemeken, gimnáziumokban, s az utóbbi években találkozókat szervez a gyerekeknek. Milyen interaktív kapcsolatban lenni az olvasóival? Mit él meg a találkozók alkalmával?

– Rejtelmes átalakulást. Bemegy az ember egy terembe, ahol mindenki külön világ, külön kis daccal, vidámsággal, közönnyel, kíváncsisággal. S ha jól teszem a dolgom, lassanként egyetlen emberré válik a sok „magánszemély”, valamiféle erőtér jön létre, alkalmi közösségre lépünk egymással a szavak ereje által. Zavarba ejtő tapasztalat. Négy-öt helyen középiskolában érettségi tételként is szerepelek: furcsa, jóleső, hátborzongató érzés, mintha élő múmia lennék. Babona, hogy a gyerekeket nem érdekli a mai irodalom. Persze rajtunk, írókon is múlik, a gyerek-olvasóból lesz vagy nem lesz felnőtt olvasó.

– Tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Hogyan lehet műfordítást, költészetet tanítani? Mit szeretne átadni tanítványainak?

– Leginkább talán azt, hogy a tudás dinamikus dolog. Nincs megállj, nincs mozdulatlanság, mindig van egy szempont, amely továbblendít, új utakat nyit meg. Nem szabad eltespedni, megülni a tudományos babérokon. És merni kell „belemászni” az irodalmi műbe, amely nem valamiféle szent rettenetesség, hanem izgalmas, barátságos kártyaparti, ahol az olvasónak is osztottak lapot.

– Írói pályája egyre szélesedik, egyre több mindenbe kóstol bele. Most épp mik az új, felfedezésre váró területek?

– Újabban drámákat, animációs filmforgatókönyveket is írok, és egyre több mesét. Még valami: pár éve botcsinálta fényképészként szeletelgetem a világot, mint valami óriási felvágottat, hogy más is „ehesse”, amit látok. Most fotókiállításom nyílt meg Kaposvárott. Ugyanez az anyag április folyamán Piliscsabán, az egyetemen, májusban az Írószövetség Klubjában lesz majd látható.

– Hová helyezné magát az irodalomban?

– Legszívesebben a jó szerzők közé… Ma nincsenek körülhatárolható irányzatok, „mindent szabad”, az irodalmi készletben klasszikus, népi és avantgárd eszközök egyaránt megtalálhatók, azt használom, amit a téma megkíván. Izgalmas és polifón dzsungel ez, jó egy hangnak lenni a többi között, kimondani, amit csak én mondhatok ki így.

– Amikor reggelente felébred, mi az első gondolata? Mi ad lendületet és örömet az élethez? Mit szeretne elérni az életben?

– Hát, a lendület néha mérsékelt, mert későn fekszem, s korán indul az iskolások cohorsa, jókor talpon kell lennem. De egy új napon mindig újra kezdheti az ember az életét, megpróbálhat kicsit felülemelkedni szokásos nyomorgásán, találgatva megrajzolt útjai szeszélyes ábráját… Élni szeretnék, írni, s hálát adni Istennek az életadományért, a magaméért, a másokéért.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>