25 éve halt meg Pilinszky János (1921–1981)
Arcképvázlat Pilinszky Jánosról
Szerző: Rónay László
Szombatonként ő volt az ügyeletes szerkesztő, neki kellett foglalkoznia az alkalmi költőkkel, a tanácstalanokkal és a dühödten reklamálókkal. Alkatától messze állt, és meg is viselte ez a kötelme, de küzdött vele becsülettel. Más fronton is küzdenie kellett: Saád Béla, az akkori felelős szerkesztő ösztönzésére cikkeket kezdett írni, s áradni kezdtek a levelek, melyeknek írói jobb esetben értetlenségüknek adtak hangot, az indulatosabbak egyszerűen eretnekséggel vádolták némelyik gondolata miatt. Pedig Pilinszky János épp ezek okán lett a gondolkodó, felelős keresztényi gondolkodás határainkon túl is elismert képviselője, itthon pedig a múlt század egyik legnagyobb írója.
Pontosan, fegyelmezetten írt, mégis egyik alapvető érdeme, hatásának talán legfontosabb eleme, hogy a 20. század második felének racionalizmusán rést ütve az istenélménynek egy addig alig-alig ismert változatát szólaltatta meg. Középpontjában a szeretet vágyával, amelyet a háborúk, gyilkosságok, embertelenségek, tehát a század botrányai sem csökkentettek. A KZ-oratórium döbbenetes sorai idézik e magatartást.
Divat még a nagy költők pályáját is szakaszolni. Bizonyos, hogy Pilinszky a Szálkák című kötet verseiben új kifejezésmódra talált, amely némiképp különbözött a Trapéz és korlát költeményeinek hangvételétől. Ennek leghatásosabb, ma is gyakran emlegetett látomásai a háború áldozatait idézik, egyenrangú részeiként a világlíra hasonló törekvéseinek. Pilinszky egyik nagy újdonsága abban rejlett, hogy a szenvedő emberbe beleláttatta a keresztjét hordozó Krisztust. A Harbach 1944 facipős menetének tagjai vagy a Francia fogoly éhségét csillapítani vágyó hőse az örök emberi nyomorúság jelképei, a KZ lágerek döbbenetes tapasztalatai pedig meggyőződésévé tették, hogy a szavak elveszítették hitelüket. A szenvedés és kiszolgáltatottság emberi érzéskörét még kísértetiesebbé és hitelesebbé tette azzal, hogy verseinek a halál, az éjszaka és a magány lett közege. Ebben az éjben vonják a roppant szereket az elé fogott emberek, kiknek törzse „már a némaságé”, és
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.
Az égi vályuk felé haladók nem beszélnek. Némák, nem hazudnak, az igazság fojtogató, mégis feloldó bizonyossága hatja át őket, abban a tudatban, hogy az igazak Harmadnapon elnyerik jutalmukat, a hamisak pedig büntetésüket, amely kijár nekik, hiszen megölték a Bárányt, s lefokozták, megbecstelenítették az Isten képmására teremtett embert, kinek szenvedését a költő sosem feledte, s ezt a lelkiismeretünket ébresztő döbbenetet gondolkodásunk szerves részévé tette.
A világot nem sikerült jobbá tennie, de életünkbe bámulatos erővel szőtte bele a feloldozás reményét és hitét.
