A Kiss család nagy vállalása
Szerző: Lukács János
Fotó: Lukács János
A hatodik emeleti, négyszobás tömbházlakásban éppen a vasárnapi ebédhez készül a család, előtte viszont Szabolcs feltétlenül meg akarja mutatni a szobáját. „Látod, rendet raktam” – mutat jelentőségteljesen a sarokba, ahol egy nagy dobozban tarka összevisszaságban egymásra dobált játékok zsúfolódnak. Kétségtelen: a rend fogalma alaposan átértékelődik egy háromgyermekes családban. A falakat a gyerekek kezének magasságában néhol „térképek” díszítik – lehetetlen megfékezni a kicsiket abbéli igyekezetükben, hogy megnézzék, mi van az utoljára felmázolt festékréteg alatt. A szőnyeget már akkor felszedték a szülők, amikor tudatosították: a lepottyanó ételdarabokat pillanatok alatt belepréselik a hancúrozó apróságok, így annak tisztán tartásával bajlódni sziszifuszi munka – a parketta ezzel szemben bármikor könnyen feltörölhető. Az ikrek etetőszékben kapják az ebédet, előtte babanyelven gügyögik el az imádságot. Bár babanyelven már jó ideje elfelejtettem, az elnagyolt, de azért kivehető keresztvetés, az imára kulcsolt kéz és a hibátlanul kimondott Ámen mindennél jobban bizonyítja, a szülők tudják, hogyan akarják nevelni gyermekeiket.
„Hatalmas önbizalmat kaptam, miután az ikreket megszültem”
Andrea, aki a szülésig titkárnőként dolgozott a helybeli katolikus gimnáziumban, talán éppen ezért nehezen érti, miért sajnálkoznak rajta az emberek. „Előfordult, hogy az utcán tett sajnálkozó megjegyzést egy asszony, egy katolikus néni pedig egyenesen azt tanácsolta egy alkalommal: »de most aztán zárják el a csapot«, arra utalva, a három gyerek szerinte bőven elég” – meséli nevetve a 32 éves anyuka. Pedig Andrea saját bevallása szerint soha nem érezte magát erősebbnek és kiegyensúlyozottabbnak, mint most. „Hatalmas önbizalmat kaptam, főleg, miután az ikreket megszültem – teszi hozzá. – Úgy érzem, mindig akcióban vagyok, terveket szövök, egyszerűen élet van körülöttem.” Igaz, két évvel ezelőtt, amikor az ikreket várta, még kételyekkel küzdött, vajon képes lesz-e őket ugyanúgy szeretni, mint Szabolcskát. Azóta kiderült az aggodalom indokolatlan volta: a szeretet ugyanis végtelen. És az is kiderült, hogy a jó példa ragadós. Egy ismerős családban az apuka nem volt egészen bizonyos abban, ideje van-e már a második gyermek vállalásának, a Kiss család példáján felbátorodva végül úgy döntöttek, nem halasztják tovább a dolgot – így született meg a kislányuk. Andrea éppen ezért úgy érzi, mintha az ő családja valamiféle jel volna, akkor is, ha akaratán kívül került ebbe a helyzetbe.
Teljes lendülettel a megújult szerepben
Gyulafehérvár, bár katolikus érseki székhely, magyar szempontból mégis a szórvány szórványának számít, a város lakosságának ugyanis alig egy százaléka magyar nemzetiségű. Az ilyenformán kettős – nyelvi és vallási – kisebbségben élő Kiss család szinte utolsó pillanatban, a nyolcadik hónapban tudta meg, hogy az anyuka ikreket vár. Andrea addig ugyanis csak rutinvizsgálatokra járt, a nőgyógyász pedig megelégedett azzal, hogy a magzati szívhangot ellenőrizte. „Aznap éjjel nem aludtunk – emlékezett vissza arra a napra, amikor férjével együtt a különösen gyors szaporulat esélyével szembesültek. – Arra gondoltunk, vagy két fiú lesz, vagy két lány, eszünkbe sem jutott, hogy van egy harmadik variáció is, így aztán két fiú- és két lánynevet készítettünk elő.” Elsőként Hunor jött a világra, Csenge öt perc múlva követte bátyját. A kórházban mindenki csodájára járt az ikreknek, bár a sajnálkozók seregével is itt találkozott először az anyuka. A kicsik amúgy normális testsúllyal születtek, így hamar hazamehettek. Otthon csupán Zoltán volt az, aki igyekezett hasznossá tenni magát, az ilyenkor szokásos nagymamasegítség elmaradt. „Nem is kértem, hogy jöjjenek, csak a szülés után néhány héttel fogadtunk látogatókat” – mondja Andrea, aki maga is különösnek tartja, hogy miután Szabolcsot megszülte, pihenésre és nyugalomra vágyott, de az ikrek világra hozatala után teljes lendülettel vetette bele magát a megújult szerepbe. A szoptatás persze nehezen ment, erre alkalmas karosszéket ugyanis csak egy külföldi folyóiratban látott, a valóságban sohasem.
Nehéz sorsú apróságokat is segítve
Az öttagú család ma már rendszeres vendégnek számít abban a házban, ahol Böjte László és Emese nevelik saját három gyermekük mellett azt a nyolc, nehéz sorsú családból származó apróságot, akiket a dévai árvaház vezetője, Böjte Csaba ferences szerzetes bízott a gondjaikra. A családfő, aki csak névrokona munkaadójának, mindannyiszor szívesen látja Kisséket. „Eleinte ritkábban jártunk oda, nem akartunk zavarni, később aztán meggyőződhettünk arról, hogy ettől nem kell tartanunk” – mosolyog Andrea, akinek nagyszerű látvány, ahogy a kicsik a többi gyermekkel barátkoznak. Még azon is elgondolkozott, hogy esetleg kövesse a példájukat, bár ennek egyelőre kevés a valószínűsége. Az viszont bizonyos, hogy segíteni szeretne nekik, a múltkor például megvarrta a függönyeiket, de jó volna valamilyen formában rendszeressé tenni az együttműködést. „Taníthatnék nekik például gyöngyfűzést, kézimunkázást vagy néptáncot” – sorolja a lehetőségeket az anyuka, akinek még arra is van ideje, energiája, hogy egyetemet végezzen. „Jövőre kellene államvizsgáznom a bank- és pénzügyek szakon” – említi csak úgy, szinte mellékesen, majd arról beszél, könyvelési munkát szeretne majd vállalni, legalábbis olyasmit, amit otthon is el lehet végezni.
Kaláka-dalok és bendzsószó
Igaz, Andrea nem ma kezdte a gyermeknevelést, korábban éppen Déván dolgozott két éven keresztül nevelőként a Böjte Csaba vezette otthonban, későbbi férjét is ott ismerte meg. Zoltán akkoriban kőfaragóként dolgozott a gyulafehérvári székesegyház helyreállítási munkálatait végző cégnél, egy idő után pedig egyre gyakrabban kezdett a mintegy hetven kilométerre levő Dévára látogatni. A huszonéves Andreát akkoriban már vénleánynak tartották korai házasságokat szorgalmazó szülőfalujában, a mezőségi Széken. „Több fiúról is azt gondoltam, hogy ő az igazi, aztán valahogy mindig kiderült: tévedtem. Amikor Zoltánt bemutattam a szüleimnek, már nem is vették komolyan” – meséli nevetve. Pedig Zoltán és Andrea komolyan gondolta, hogy őket egymásnak rendelte az Isten. Igaz, nem volt könnyű, és ma sem az. A székesegyház helyreállítási munkái egy idő után akadozni kezdtek, Zoltánnak nemegyszer alkalmi munkát kellett vállalnia. Ebből élni pedig akkor sem egyszerű, ha például az egyik ilyen „alkalmi” munka nem kevesebbet jelentett, mint a budapesti Szépművészeti Múzeum és a luxemburgi Musée national d’histoire et d’art közös szervezésében megvalósított, Luxemburgi Zsigmondról szóló tárlatra három életnagyságú szobormásolat elkészítése.
A gyerekek persze mit sem éreznek a szülők gondjaiból. Csengének a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy az ajtósarkakból kibányászott vazelint olyankor kenje az ajtóra, amikor Andrea éppen nem figyel oda, Hunor egy hatalmas vödörrel a fején forog körbe-körbe, miközben Szabolcs az idősebb testvérhez méltó nyugalommal szemléli mindezt a kanapé tetejéről. Közben Kaláka-dalok szólnak a magnóból, majd amikor Zoltán leemeli a falra akasztott bendzsót, egymást túllicitálva próbálják bemutatni tánctudományukat. Elvégre vasárnap van.
