„A halálból az életre, és a földről az égbe átvitt minket Krisztus Istenünk”
Szerző: Orosz Atanáz, Kondás Sándor
Ilyen előzmények után kezdődik el a húsvét éjszakai virrasztás. A bizánci szertartásban a pap beviszi a szent sírtól a Krisztus testét ábrázoló síri leplet az oltárhoz, majd a híveknek is gyertyafényt oszt az oltártól: „Jertek, merítsetek fényt a soha le nem alkonyodó világosságból, és dicsőítsétek Krisztust, ki föltámadt halottaiból!” Megkezdődik a föltámadási körmenet, mely az angyalok örök dicshimnuszát fölidézve a templom udvarán folytatódik: „A te föltámadásodat, Krisztus Üdvözítőnk, angyalok éneklik a mennyekben, és minket is méltass e földön, hogy tiszta szívvel dicsőítsünk téged!” S miután az evangélium felolvasásával a pap meghirdeti az örömhírt: „Krisztus föltámadt!”, sokan önfeledt boldogsággal felelnek újra meg újra: „Valóban föltámadt!”
Az evangélium felolvasása után sokfelé a templomajtóban még egy drámai párbeszéd is folyik az „alvilág őreivel”. A pap és a templomon belülről válaszoló szereplők a 23. zsoltár verseit elevenítik fel: „Emelkedjetek föl, örök ajtók, hogy bemenjen a dicsőség királya!” – Ki ez a dicsőség királya? – „Az erős és hatalmas Úr… A seregek Ura, ő a dicsőség királya.” Erre a bejelentésre még az alvilági erők sem tudnak tovább ellenállni: a megbízott ajtónálló jóvoltából szélesre tárul a templomajtó, s a papság Damaszkuszi Szent János húsvéti kánonját elkezdve vonul be a már fényárban úszó szentélybe. Ettől kezdve a pap negyven napon át mindig így köszönt mindenkit: „Krisztus föltámadt!” – S a hívek egy szívvel-lélekkel válaszolják: „Valóban föltámadt”.
A bizánci egyház húsvéti ikonja nem a föltámadás pillanatát, hanem Krisztus pokolra szállását ábrázolja. Az alvilág kapuit szétzúzó mindenható Ige ugyanazzal az életerős kézzel ragadja meg Ádám elalélt karját, mint amelyet a teremtés ábrázolásán szoktak az Atya Ádámot megelevenítő jobbjaként ábrázolni.
A legnagyobb bizánci igehirdetőkkel együtt minden hívő meggyőződhet arról, hogy nincs az életnek olyan pokla, ahová le ne szállt volna a Megfeszített, s ahol el ne érhetné az Istenben bízó elesett embert Krisztus életadó jobbja és kegyelme. „Ma mindenek betelnek világossággal: az egek, a föld és az alvilág, ünnepeljék tehát az összes teremtmények Krisztus föltámadását, melyben megerősödnek!” – hirdeti a kozmikus fényáradatot Damaszkuszi Szent János húsvéti kánonja.
A húsvéti liturgiában ismételten visszatérő szó a pászka, amely eredetileg a zsidók egyiptomi fogságból való kiszabadulását és az átmenetet jelentette, utalva a Vörös-tengeren való átkelésre.
Húsvét az egész emberiség kivonulásának, pászkájának az ünnepe. Krisztus a mi pászkánk (=átmenetünk, szabadulásunk), aki beteljesíti az ígéreteket és megvalósíttatja velünk az utolsó kivonulást a halálból az életre: „Feltámadás napja a pászka, az Úrnak pászkája, világosodjunk fel, népek, mert a halálból az életre, és a földről az égbe átvitt minket Krisztus Istenünk, kik az ő győzelmét énekeljük.”
Egy jeles ortodox teológus, A. Schmemann írja: „A kereszténység nem megbékülés a halállal, hanem leleplezése a halálnak – és azért leplezi le a halált, mert az Életet nyilatkoztatja ki. Ez az Élet: Krisztus.” A húsvét ujjongó, az egész közösség által történő ünneplésének ez a magyarázata.
Minden vasárnap egy kis húsvét, telve ugyanazokkal az igazságokkal, képekkel, hasonlatokkal és ujjongással, ami magát a húsvéti ünneplést jellemzi. Minden vasárnap és minden szentmise a feltámadás ikonja, sőt sokkal több annál! Hisz „az eucharisztia nem más, mint a húsvét misztériumának aktualizálása a Szentlélekben!” (O. Clement) Igaz tehát Ireneusz mondása: „A keresztény hit és a keresztény teológia egész lényegében »húsvéthit« és »húsvétteológia«.”
A feltámadási szent liturgia után a húsvétvasárnap ünnepének egyik jellegzetes, központi szimbóluma a pászkaszentelés: a szentelt kalács, a pászka és a többi húsvéti étel: a sonka, tojás, töltött bárány, sárgatúró és bor megszentelése.
A pászkát többnyire nagycsütörtökön vagy nagyszombaton készítik, nagypénteken sohasem.
Az ünnepi kalácson sok más húsvéti jelkép mellett olykor ott olvasható az oltárkenyér pecsétjének görög betűs felirata is: ICXC NIKA – „Jézus Krisztus győz”. Az ünneplő keresztények szeretetlakomájának ő áll a középpontjában.
A tésztafonatok a kalácson Krisztus testét, a töviskoronát és a keresztet jelképezik, a pászka tetején lévő öt rózsa pedig Krisztus sebeit.
Vannak görög katolikus települések, ahol virággal, zöld ágakkal díszítik a pászkás kosarakat. A megszentelt virágcsokrokat még húsvétvasárnap délutánján kiviszik a temetőbe, s a meghalt közeli hozzátartozók sírjára helyezik.
Az ételek megszentelése után szokás volt, hogy mindenki igyekezett minél hamarabb hazaérni a pászkával. A nagy sietséget a legtöbb helyen azzal indokolják, hogy aki hamarabb hazaér, ügyesebb, gyorsabb lesz a munkában, vagy az élet más területén éri szerencse.
Sok családban az étkezés ma is közös imádkozással kezdődik. Ezt követi a pászka felvágása, amely több rituális mozzanatot tartalmaz. Az ételek fogyasztásának sorrendje is a hagyományok szerint alakul, legalábbis a szentelés utáni első étkezésen. Kitüntetett szerep jut az elsőként fogyasztott ételnek, amelyhez mindig jelképes magyarázat társul. A szentelt ételek maradékával a görög katolikusok mindenütt körültekintően bánnak. Arra törekednek, hogy a szenteltekből minden elfogyjon. Ami marad, az a szentelt pászka morzsája, a sonka csontja és a szentelt tojások héja. Ezeket a hagyomány szentelményként kezeli, és ennek megfelelően használják, alkalmazzák azokat.
Általános szokás, hogy a szentelt pászka morzsáját nem dobják ki. Ami esetleg a földre hull belőle, azt gondosan összegyűjtik, és a morzsa többi maradékával együtt vagy a kiskertbe szórják, vagy a tűzbe vetik. Mindenütt fontosnak tartják, hogy olyan helyre kerüljön, ahol nem járnak, ahol lábbal nem tapossák.
