lelkipásztori napok Csíksomlyón
Megújított hivatással készülnek a jubileumra
Szerző: Lukács János
Fotó: Csúcs Mária
Szénégető hangsúlyozta, a hívás megértése természetesen csak az első lépés, ezután annak felismerése következik, hogy miként alakíthatjuk át az életünket úgy, hogy az egy szép, hiteles válasz legyen a hívásra.
A hivatás kérdése nem véletlenül került a Pasztorális Bizottság érdeklődésének homlokterébe. A Szent István által alapított Gyulafehérvári Egyházmegye 2009-ben ünnepli ezeréves fennállását, az évfordulóra pedig valamennyi lelkiségi csoport és egyházmegyei bizottság szeretne méltóképpen felkészülni. A Pasztorális Bizottság egy ötéves lelkipásztori tervvel készíti elő az ezeréves jubileumot, évenként indítva el az újabb és újabb szakaszokat. Két évvel ezelőtt Életünk alapjai Istenben vannak, tavaly pedig Életünk árnyoldalai Isten szeretetének fényében mottóval szervezték a hasonló találkozókat, megpróbálva az ott megfogalmazott gondolatok szerint folytatni a lelkipásztori munkát. „Kimondott és egyben rejtett célunk, hogy próbáljunk közösen megújulni, érsek, papok és világiak, lelkiségi csoportok a Fokolárétól a Cursillóig” – fogalmazott a titkár.
A lelkipásztori napokat megnyitó szentmisét dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek mutatta be 61 pap koncelebrálásával. A misén elsősorban a Csík környéki plébániákról vettek részt a papok és világi munkatársaik, de szép számmal jöttek Kolozsvár vidékéről is. Ezután Csató Béla marosvásárhelyi főesperes ismertette a Pasztorális Terv Élő Reménység című, harmadik szakaszát, majd lelkipásztori tapasztalataikról számoltak be a jelenlevők.
A háromnapos rendezvényen többek között Nemeshegyi Péter jezsuita atya tartott előadást Jézus Krisztus benső ismeretéről, dr. Tomka Miklós pedig a döntéseinket befolyásoló szellemi irányzatokról beszélt. Blanckenstein György szentendrei esperes pasztorálpszichológiai megfontolások tükrében elemezte a döntéseinket, majd mindhárom magyarországi meghívott egyházi és világi hivatásokról tartott előadást.
„Isten nagyon szép ajándéka volt ez a rendezvény, amelyet Erdélynek adott” – értékelte a lelkipásztori napokat a pasztorális bizottság titkára. Megfogalmazása szerint fokozatosan, lépésről lépésre kibontakozó, közös műről van szó – az első alkalommal leginkább azt érzékelték, hogy minden kezdet nehéz, másodszor annak örültek, hogy a mogorva, feszes arcok is mosolyra derültek. „Ezúttal teljes sikerről számolhatok be – osztotta meg örömét Szénégető István. – Hiszen nagyon sokan bekapcsolódtak a rendezvényekbe, jó volt látni, hogy például az egyik kiscsoportos beszélgetésen papok, apácák és egy kisbabájával érkező anyuka közösen próbált választ keresni arra a kérdésre, miként tudnak egyénileg és közösségileg is jó döntéseket hozni az életükben.” A lelkipásztori napoknak folytatása is lesz: a papi rekollekciós napok keretében a pasztorális bizottság több tagja azzal a céllal járja majd körbe az egyházmegyét, hogy a legfontosabb lelkipásztori feladatokra és kihívásokra próbáljon segítséget nyújtani a papoknak. A rekollekciós napok alkalmával egy-egy napot szentelnek majd ennek a célnak, hogy minél több embert sikerüljön elérni.
Arra a kérdésre, hogy meglátása szerint mi jelenti napjaink legnagyobb pasztorális kihívását, Szénégető István nehezen talált választ. Nem azért, mintha nem szembesülne nap mint nap a lelkipásztori feladatok tömkelegével, hanem azért, mert „legnagyobbként” meghatározni valamely problémát mindig szubjektív. „Legnagyobb kihívás az egyházmegyei zsinat előírásainak valóra váltása – indult az általános megfogalmazás oldaláról a titkár. – A zsinat dokumentumai még az olasz egyház hasonló előírásaival szemben is kiállják a próbát, látszik, hogy a valós igények alapján születtek meg a határozatok.” Persze azt ő maga is tudja, hogy még a zsinati könyv is csak holt betű marad, ha nem engedjük, hogy Isten annak szellemében megszólítson bennünket, és hogy az ajánlásait fokozatosan, de bátran meg tudjuk valósítani. Szénégető a családpasztoráció megújítását hozta fel végül konkrét példaként. „Nagyon fel kellene értékelni a házasság szentségét és általában a világiak szerepét az Egyházban” – állítja, majd a jegyesoktatásról szólva hozzáteszi, bármilyen nehéz munka is, hatalmas gyümölcse van. „A fiatalok vágynak arra, hogy valaki velük foglalkozzon, hogy megértsék a kapcsolatuk dinamikáját, csak éppen nem tudják mindezt szavakba önteni” – mondta. Gyakorló lelkipásztorként hasonló kihívásokkal szembesül a már házas fiatalokkal való foglalkozások terén is, éppen ezért igyekszik rendszeresen meglátogatni a családokat. És nemcsak az ismerősöket, barátokat, hanem akár csak véletlenszerűen, lehetőleg minden hívét.
A teológián a családpasztorációt úgy tanítják, hogy kartoték alapján kell végezni a látogatásokat, ő viszont ezt kevésnek érezte. „Megnéztem itt Remeteszegen, kik a 30 év körüli fiatal családok, felkerestem őket és meghívtam lelkigyakorlatra. Nagyon jó baráti kapcsolatok alakultak így ki a családok között, több hasonló csoport is van már, amelynek tagjai rendszeresen találkoznak, és akár nélkülem is működik minden” – avatott be a lelkipásztori munka eredményeibe Szénégető István, aki ha csak teheti, gyalog jár. „Ha ugyanis autóval megyek az iskolába, nem találkozom senkivel, de ha gyalog, akkor az öt percre tervezett utam egyórás lesz, mert minden lépésnél találkozom valakivel, akivel váltok néhány szót” – meséli, és szavaiból kiderül, mindezt ugyanolyan lelkipásztori feladatnak tekinti, mint a gyóntatást vagy a keresztelést.
Természetesen van, aki másképp képzeli el a Jézus Krisztus hívására adott választ, éppen ezért nem mulasztja el hozzátenni: mindez csak személyes gyakorlatából kínált ízelítő, és meggyőződése, hogy a csíksomlyói lelkipásztori napok rendezvénye mindenki számára megvillantotta annak lehetőségét, hogyan tudná eredményesebbé tenni saját munkáját.
