Ministránstalálkozó a Szombathelyi Egyházmegyében
„Egész életemben Jézust szeretném szolgálni”
Szerző: Kürnyek Róbert
Fotó: Lambert Attila
Ebéd után, melyet a helybeli szorgos férfiak készítettek el, még lehetőség nyílt egy kis focira is, hiszen a focipályán sem árt, ha a ministráns helytáll.
A nap rendkívül sikeres része volt a ministránsok tanúságtétele, melyek közül az alábbiakban kettőt közlünk.
Az volt a legcsodálatosabb, hogy találkozhattunk XVI. Benedek pápával
Baranyai Patrik (Celldömölk): – Az elmúlt év végén már tudtam, hogy nagyon szépnek ígérkezik a nyár. Irodalmi színpados társaimmal horvátországi nyaralásra készültünk, amelyet a Betlehemezzünk Afrikáért! programban való részvételünkért nyertünk. Vártam ezt az utat, aztán egy váratlan esemény közbejött. Péter atya, a plébánosunk felajánlotta, hogy a celli ministránsok közül én lehetek az az egy, aki elmehet Rómába, a ministránsok világtalálkozójára. Nagyon nehéz döntés elé állított, mivel az út időpontja egybeesett a horvát úttal. Végül úgy döntöttem, hogy a kedves társakkal való nyaralás helyett inkább Rómát választom. Sosem jártam még ott, s az, hogy találkozhatom a Szentatyával, nagyon kíváncsivá tett.
Útban Róma felé sok ismerőst és néhány igazi barátot is szereztem. Nagy élményt jelentett, amikor a buszon a rózsafüzért imádkoztuk. Rómába érve izgatottan vártuk, hogy találkozhassunk XVI. Benedek pápával. Ez volt a legcsodálatosabb. Amikor egy méterrel ment el mellettem, úgy érzetem, hogy egész életemben Jézust szeretném szolgálni. Olyan jó volt hallani, amikor magyarul szólt hozzánk.
Rómát már ismertem a könyvekből és a történelemórákról. Mégis, mintha az ókorba repültem volna vissza, amikor megláttam a Colosseumot vagy a Forum Romanumot. A bazilikák is nagyon tetszettek, főleg a Szent Pál-bazilika, ahol láthattam a sok-sok pápa festményét, köztük a számomra oly kedves II. János Pál pápáét.
Rómából örök emlék marad, amikor 50 ezren énekeltünk a Szent Péter téren és elcseréltük egymással a sálainkat, sapkáinkat. De felejthetetlen a tengerpart is, ahol esténként kétméteres hullámokban fürödtünk.
Hazafelé jövet még egy szép élmény várt ránk: Loppiano. Éreztük az emberek szeretetét és a Szentlélek jelenlétét. Gyönyörű volt a templom is, aminek a teteje egész alacsonyra leért, hogy a legkisebbek is elérhessék, ahogy Isten is mindenkihez lehajol.
Róma örök élmény marad. De nemcsak a város, hanem a közösség is, a közös imák, énekek, nevetgélések. Előtte is rendszeresen ministráltam, de ez az út új erőt adott, hogy lelkesebb legyek. Nyáron igyekeztem mindennap ott lenni a templomban, hogy Jézust szolgáljam. Azóta a zsolozsmát is imádkozom, amire egy kedves barátom tanított meg. Azt mondták iskolatársaim, Horvátország gyönyörű volt. Én mégis tudom, hogy jól döntöttem, mert ez a római út Jézushoz vitt közelebb.
Mindenhol vannak kis ministránsközösségek, amelyek éltetik az Egyházat
Pete Polgár Máté (Körmend): Nagyot dobbant a szívem, mikor megtudtam, hogy a kis ministránsközösségből én vagyok az egyik kiválasztott, aki az örök városba zarándokolhat.
Hogyan készültem? Ahogy talán mindannyian: hétköznap is rendszeresen jártam a szentmisékre, imádkoztam társaimért, és egy-egy nyári estén kezembe vettem a Szentírást és a mottón elmélkedtem: „Spiritus vivificat” – „A Lélek az, ami éltet”. Majd így folytatódik: „a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak, akik nem hisznek”. Megértettem, hogy lelkileg kell a találkozóra készülni és a Lélek működésére figyelni.
Mit adott a találkozó? Megtapasztaltam, hogy a 21. században is milyen erővel működik a Lélek. Mikor beértünk a Szent Péter térre, már több ezer társunk gyülekezett Európa minden részéből azért, hogy lássuk XVI. Benedek pápát. Öröm töltötte el a szívemet, és most értettem meg, hogy azok közé tartoztam, akik kételkedtek a Lélek erejében. Itt pedig láttam, hogy az elpogányosodott Európában is mindenhol vannak kis ministránsközösségek, amelyek éltetik az Egyházat. Ezen a napon pedig egy térre gyűjtött össze minket a Szentlélek, hogy találkozzunk. Itt véltem felfedezni az első csodát, hogy kétezer év után még mindig mennyi fiatal áll az oltárhoz.
Az utolsó római templom, ahová bementünk és ahol szentmisén vettünk részt, nagy erőt adott. Nemcsak a mise, ami mindig a napunk csúcspontját jelentette, hanem aki és ami ott várt: Loyolai Szent Ignác sírja. Nagyon felemelő érzés volt ott imádkozni; érezni lehetett ennek a nagy szentnek a jelenlétét. Nehezen akartam eljönni onnan. Bérmálkozásom után olvastam el az életrajzát, és példája indított engem a ministrálásra. Ismét megtapasztaltam a Lélek éltető erejét.
Hogy adom tovább? Tanúságtétellel, amit nemcsak vallásos társaim előtt kell megtennem.
