Cikkek listázása

„Tiszteletet érzek azok iránt, akik mernek egyszerűek maradni”

Mesék a Tündérkertrôl

Szerző: Bodnár Zita

Az igazán jó fotográfus talán az, aki felismeri és finomítja Istentől kapott rendkívüli érzékenységét: észreveszi, és a megörökített pillanatokon keresztül észrevéteti az apró csodákat, meglátja és megláttatja a reményt adó jeleket, elmeséli a szavakba nem foglalhatót, elcsodálkozik a Teremtő nagyságán, az ember méltóságán. A fotográfus a szívével látja a földkerekséget, képeivel pedig bemutatja a szívében meghúzódó titkos világot. Muray Gábor fotográfus-szerkesztővel Erdélyről beszélgettünk…
– Mi gyúlt hamarabb lángra: a fényképezés vagy az Erdély iránti szerelme?

– A fotózás kezdődött először. Ötödikes koromban kaptam édesapámtól az első fényképezőgépemet, egy Beirette típusú kelet-német gépet. Azt szerette volna, ha olyan masinán kezek tanulni, amivel meg kell szenvedni a jó képért. Így is történt. Eleinte bemozdultak, és hol sötétek, hol világosak lettek a fotók, de nem adtam fel. Kíméletlenül fényképeztem a hegyeket, az udvaron a macskákat, a szomszédokat, a hófehér hajú Margit nénit hátul a kiskertben... Később a fotózás abbamaradt. Ekkor lépett életembe Erdély, és tulajdonképpen az Erdély iránti rajongásom indított el végül a fotóművészet felé.

– Mikor járt először Erdélyben?

– Koromnál fogva a rendszerváltoztatás előtti Erdélyben nem járhattam. Így azt sem láthattam, amire a néprajzosaink, dokumentumfilmeseink és fotósaink – azok a szerencsések – hivatkoznak, akik először kezdték el feltárni és megörökíteni a Tündérkertet. Esztergomban, a Ferences Gimnáziumban osztálytársam és egyik legjobb barátom egy felcsíki fiú volt. Ő olyan meséket mondott, amik teljesen kiragadtak az alma mater, a zárt ferences kollégium falai közül. Medvékről, farkasokról, végtelen havasokról és havasi emberekről regélt. Neki is köszönhetem, hogy 1994-ben 16 évesen eljuthattam ebbe a mesebeli világba.

– Mi volt az első benyomása?

– A vadregényessége fogott meg. Egyszerre járt át borzongató félelem a sötét városi utcákat járva, és harmonikus nyugalom, amikor a kis falvakban bandukoltunk. Ilyet sosem éreztem itthon. Egészen más ott bemenni egy templomba, egy falusi korcsmába és egy városi diszkóba. Nagyon őszintén és óvatosan kellett mindent tenni. „Pesti, budapesti” – hallottam többször ezt a megjegyzést. Ez egyfajta kritika, negatív jelző, amire egyre több okot szolgáltatunk. Gyerekként egyszerre riasztott és hihetetlenül vonzott Erdély. Ez a látszólagos ellentmondás volt talán az első, meghatározó és az életemet megpecsételő élményem.

– Ha már itt tartunk, mi a legszembeötlőbb különbség az erdélyi és az anyaországi magyarok között?

– Amikor az anyaországi és az erdélyi magyarok közötti különbségről beszélünk, el kell döntenünk, hogy a tíz évvel ezelőtti állapotokra vagy a mára gondolunk. Pusztán az elmúlt tizenkét évben, amióta rendszeresen átjárok, annyi változás történt, hogy néha nem is tudom, hol keressem Erdély régi arcát. A kamaszok többsége a magyarországiakat próbálja utánozni, éppen úgy, ahogy a magyarországiak a nyugat-európai és amerikai sémákat követik. Szomorú bemenni Csíkszentdomokoson egy bárba, ahol egy asztalnál ül az a bakancsos, hatalmas tenyerű havasi parasztlegény, aki favágásból él és a hidrogénezett hajú, mobiltelefonhangokkal játszó egykori iskolatársa. Persze örülök a modern, épülő és fejlődő Csíkszeredának vagy Székelyudvarhelynek, de engem a teljesen elhagyatott, villanyvezetékek nélküli, gyimesi „patakák” érdekelnek, az ott élő öregek és unokáik: a születő generáció. Erdély fejlődésével valami nagyon fontosat vesztünk el, és ez szomorú. A kereskedelmi média betörése elvégzi a teljes és utolsó rombolást. Korniss Péter, az én fotográfiai példaképem egy alkalommal két kép összehasonlításával nagyon jól érzékeltette ezt a változást. Az egyiken három idős ember ül egy korcsmaasztalnál; beszélgetnek, koccintgatnak. A másik kép az évtizedekkel későbbi állapotot örökíti meg: talán ugyanabban a korcsmában minden vendég magányosan, külön asztalnál ücsörögve bámulja a sarokban villódzó televíziót. Talán nem szükséges hozzá különösebb magyarázat…

– Hogyan született újjá a fotózás iránti szeretete?

– Egyetemi éveim alatt sok időt kellett könyvtárakban töltenem. Egy alkalommal elkezdtem bóklászni a könyvespolcok között. A fotóművészet pulton ütött-kopott könyvek sorakoztak egymás mellett. Leemeltem Korniss Péter és Török László albumát. Mindkét művész olyan érzékenységgel, olyan finomsággal beszélt – bár egészen eltérő módon – a világról, hogy azonnal megszólalt bennem a vágy: ehhez én is hozzá szeretnék tenni valamit. Általuk értettem meg jobban a fotóművészetet, és hatásukra kezdtem komolyan foglalkozni a fényképezéssel. Amikor írok, akár újságot, akár naplót, akkor is képekben gondolkodom. Megjegyezték már mások is, hogy írásaim láttatnak.

– És mit szeretne elmesélni a képeivel?

– Eleinte beleestem abba a hibába, hogy Erdély „szépségét” örökítettem meg. Ez a fotósok gyermekbetegsége. Ha valaki eljut egyszer Erdélybe, szinte biztos, hogy a korhadó székely kapukat, az öregek ráncait, a népviseletes, csíksomlyói búcsújárókat örökíti meg. Az öregektől persze sokat lehet tanulni: bennük még megvan az az erkölcs, az a tartás, amely megtisztít, amely a katarzis forrása lehet. Ma azonban már többre, másra vágyom. Ha időm engedi, a Gyimesekben és Moldvában gyerekeket fotózok, hogy ne csak az elmúlást szajkózzam, hanem bebizonyítsam: van még jövője Erdélynek. Nagyon megható tud lenni, amikor az ember látja azokat a töpörtyűnyi gyerekeket, akik ott fenn, a Gyimes patakvölgyeiben ormótlan nagy táskával, sáros csizmájukban cuppognak az iskolába, s akik mérhetetlen szegénységben, mégis felhőtlen gyermeki idillben élnek. A nélkülözést nem veszik észre egészen addig, amíg be nem tör a bulvármédia az életükbe. S aztán az már az ő harcuk lesz, hogy megmaradjanak a fenyőerdők alatt. Én bízom bennük!

– A boldogság feltétele tehát az adott pillanat teljes átélése. A médiával azonban belép az illúzió világa, amely agresszív módon „kitépi” a realitásból az embert, hamis értékeket sugallva. Ez a Tündérkert hanyatlásának egyik oka?

– Pontosan. A mi szocializációnknak része volt a televízió. Sopronban nőttem fel, ahol az osztrák adókat foghattuk, így már kicsiként is tudtam, ki az a Tarzan vagy Sandokan, és melyik mosópor fékezett habzású. A konzummédia olyan világot kínál, amely a nélkülözőt ráébreszti arra, hogy ő valóban nélkülöző, felhívja a figyelmét arra, amije nincs. Arra, hogy szegény. De mihez képest?! Anyagilag biztosan, de ősi tanítás, hogy lelki és szellemi értelemben gazdagok. A Gyimesek legeldugottabb patakáiban mindenki szegény, és mivel talán még nem zúdul rájuk a bul­várvilág, nincs, ami torz tükröt tartson elébük.

– Az otthoni vagy a ferences nevelésnek köszönheti ezt a látásmódot?

– Nem tudom elválasztani az otthoni és a gimnáziumi neveltetésemet. A szüleim ugyanabban a szellemben neveltek, mint a ferences gimnázium. Ma is vágyom persze arra az életre, amit ott példaként kínáltak. A keresztény neveltetés olyan alázatot ad, amely segít abban, hogy észrevegyük a másikat, meghallgassuk és megértsük az élettörténetét. Egy beszélgetés a székelyekkel mindig sok-sok tanúságot, példát, felfedezést rejt magában. Egy alkalommal egy havasi kalyibában aludtam, egy olyan embernél szálltam meg, aki áprilistól októberig ott él. Nem néz tévét, nem hallgat rádiót, nem termel szemetet, abból él, ami körülveszi. Ez az ember mégis annyira művelt, tájékozott és bölcs, hogy hozzá hasonlóval ritkán találkozhatunk itthon. Tiszteletet érzek az olyan emberek iránt, akik mernek egyszerűek maradni. Akik tudják, hogy az élet is egészen egyszerű, ahogy Weöres Sándor írta: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”.

– A Magyar Nemzet kulturális rovatvezető-helyettese. Jut ideje munka mellett fotózásra?

– Szinte semmi, de ez nem a munka mennyisége miatt van, hanem azért, mert nehéz ezt a két alkotói folyamatot összeegyeztetni. A rohanó tempót diktáló napi újságírás annyi energiát elszív, hogy nem igazán marad erőm a lassúságot megkövetelő fotográfiára. Megjegyzem, elválasztom a fotóriporterkedést a fotográfiától, sosem tálaltam vonzónak a paparazzoszemléletet. A fotográfus más. Ő az az ember, aki két negatívval elmegy a világ másik oldalára, elcsendesedik, figyel, készül, időre van szüksége, és csak akkor nyomja meg az exponáló gombot, amikor tudja, hogy a tökételes fotó készül el. Ehhez türelem és lelki béke kell. A hírújságírás mellett sajnos nem könnyű türelmesnek és békésnek maradni. Nem könnyű kikapcsolni a környezetet, a napi politikát, az információáradatot!

– A fotózás bizonyos érzékenységet feltételez. Mennyiben segíti az életét ez?

– Négy éve költöztem Budapestre, és nem érzem jól magam ebben a városban. Itt értettem meg, hogy olyan érzékenységgel áldott meg az Isten, ami miatt néha szinte szégyenkeznem kell. Ebben a bulvárkorban nehéz felvállalni az érzékenységet, a meghatódottságot, a szomorúságot, a tiszta örömöt: az őszinte érzelmeket. Bár ez az érzékenység elengedhetetlen feltétele az alkotásnak, a közismerten arrogáns társadalom ma ezt nagyon nehezen tűri. És igaz az is: az érzékenység egyfajta szenvedés is, a hozzám hasonló alkotó típusú ember szorongva éli meg a hétköznapokat egy olyan városban, ahol szinte semmi nem az alázatról, a tisztességről, a becsületről és az emberi méltóságról szól. Remélem, a hitem a jövőben is segít ezen felülemelkedni, no és persze a képeim, az írásaim segítségével próbálom felébreszteni az emberek legmélyebb vágyát: a szeretet és a nyugalom utáni vágyat.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>