Özvegyi sors
Ha ránk szakad az ég…
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Katona Marianna
Állandóan perben álltam az Istennel
Visszatekintve látom, hogy a Jóistennek annyira fontos gyermeke voltam – akárcsak mindegyikünk –, hogy adott nekem erőt mindezt elviselni. Én viszont akkor állandóan perben álltam az Istennel. Miért pont velünk történik mindez, miért pont az én gyerekeimnek kell apa nélkül felnőniük? Kilenc évi betegeskedés után elveszítettem a férjemet, ottmaradtam két kicsi gyerekkel, a beteg keresztszüleimmel, anyagilag szinte a nullán. Úgy éreztem, nem tudom tovább folytatni az életet. Nyugtatókon éltem, és minél inkább szedtem a nyugtatókat, annál inkább légüres térben mozogtam. Nem találtam az életem értelmét, célját. A gyerekeim adtak erőt, hogy tovább éljek, különben összeroppantam volna.
Három héttel férjem halála után elvesztettem az édesapámat is, aki nagyon fontos volt nekem. Ezt már valódi istencsapásnak éltem meg. Szinte nem is tudtam imádkozni, csak követelőztem, számon kértem a Jóistentől. Az első mindenszentek alkalmával, mikor kimentem a gyermekeimmel a temetőbe, a magányt, az egyedüllétet talán még sokkal fokozottabban éreztem, mint odahaza, mert mindenki szeretteivel látogatta elhunytjai sírját. A temetőből hazatérvén végképp összedőlt bennem minden, úgy éreztem, nincs erőm tovább. Ekkor meghallottam az esti misére hívó harangszót, és erős késztetést éreztem, hogy elmenjek a templomba. A férjem halála után eddig csak a gyászmisére tudtam elmenni, most mégis útnak indultam.
A csoda éppen ekkor történt meg velem
Amikor beléptem a templomba, úgy éreztem, nem ülhetek be a padba, mert aki csak vádaskodik Istennel, számon kér tőle, perben áll vele és önmagával is, annak nincs helye a hívők között, a közösségben. Leghátul megálltam. A csoda talán éppen ekkor történt meg velem. A felajánláskor előtört belőlem egy olyan mélyről jövő sírás, ami elmosott mindent. Nem láttam mást, csak az Oltáriszentséget, minden más megszűnt körülöttem. És megszületett bennem a felismerés, hogy milyen igazságtalan voltam. Akkor döbbentem rá, hogy igenis van, akinek nagyon fontos vagyok. S ez Isten. Hazafelé menet a harangok zúgásából én mindig csak azt hallottam: „Látod, nekem fontos vagy, látod, nekem kellesz”. Szinte nem hittem a saját fülemnek, visszafordultam a sötét utcán, hogy lássam, ki az, aki szól hozzám. Otthon hosszú idő után először tudtam úgy szólni Istenhez, ahogyan régen. Megköszöntem a szeretetét, hogy erre a szentmisére meghívott, és Ady sorai jutottak eszembe: „Amikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten”.
Csöndes, magányos, esti óráimban neki mondtam el mindent
Ettől kezdve más értelmet kapott az életem. Mindennapjaim nem lettek könnyebbek, de minden értelmet kapott. Akkortájt Topolyán Gál Mária szociális testvér volt a hitoktató. Azt javasolta, hogy alakítsunk egy karizmatikus imaközösséget. Én úgy gondoltam, veszíteni valóm nincsen, elmegyek én is ebbe a közösségbe, hogy tartozzam én is valakihez, hogy valahol én is elmondhassam a gondjaimat. Hiszen a gyerekeimet nem akartam terhelni a mindennapi nehézségeimmel, mert úgy éreztem, ehhez ők még kicsik, és a férjemet ilyen szempontból soha nem pótolhatják.
Ebben az imaközösségben ért be a hitem. Néhány társammal együtt részt vettem egy Szentlélek-szemináriumon, és egészen más istenkép alakult ki bennem, fölismertem az élő Istent, aki a mindennapokban állandóan velem van, akinek mindent elmondhatok. Talán nem is az anyagi terhek, a magány volt nehéz, mint inkább az emberi kicsinyesség, közönségesség, irigység, ami általában egy egyedül élő nőt körülvesz. Ebben segített új kapcsolatom a Jóistennel. Csöndes, magányos, esti óráimban neki mondtam el ettől kezdve minden problémámat, tőle kértem imában tanácsot megoldandó problémáimhoz.
Egy kis mécses vagyok a sok közül
A karizmatikus imaközösséggel részt vettünk különböző találkozókon is, ahol megtanultam, hogy a Jóistentől nem csupán kérni lehet, hanem hálát is kell adni nemcsak a kapott kegyelmekért, de a fájdalmakért és keresztekért is, mert ezek által formál bennünket. Ha figyelmesen visszatekintünk, egy-egy megoldhatatlannak tűnő élethelyzetből számunkra ő mindig a legjobbat hozza ki. Ateista közegben dolgoztam közel harminc éven át, először pénzügyi előadóként, majd egy nagykereskedelmi vállalat titkárnőjeként. Itt mutatta meg az Isten, hogy egy kis mécses vagyok a sok közül, amelyet odahelyezett, hogy világítsak. De nem azzal, hogy naponta elmondom, én miben hiszek, hanem úgy, hogy az életemen sugározzon át: nekem Isten az egyetlen tanítón, menedékem.
Az Úristen valóban a tenyerén hordozott. A tóthfalusi lelkigyakorlatos házon keresztül, Utasi Jenő atya szervezésében eljuthattam a pannonhalmi médiatáborokba, ahol hihetetlen barátságok szövődtek. Értékes emberekkel találkoztam, és valahogy azt éreztem, hogy a Jóisten kiválasztottja vagyok. Ezek a barátságok a mai napig élnek, és összekötnek a Kárpát-medence minden részével, mert a médiatáborok nemcsak szakmai továbbképzések voltak, hanem emberi tartást, erkölcsi értékeket is adtak.
Életünk Krisztus
Mind több dologra hívott meg a Jóisten. Egyre jobban bekapcsolódtam egyházközösségünk és a tóthfalusi lelkigyakorlatos ház életébe is. Amikor 1997-ben elindult a Topolyai Rádióban a katolikus adás, a heti félórás Életünk Krisztus című magazinműsor szerkesztésében is részt vállaltam és vállalok azóta is hétről hétre. Az Útitárs nyári táboraiban az itt szerzett tapasztalatainkat és a médiatáborokban kapott ismereteinket próbálom átadni a gyerekeknek. A szabadságom mindig erre ment el, de sosem volt nehéz, mert titkos vágyam volt, hogy egyszer majd taníthassak, vagy valahol ott lehessek, ahol az emberi hang, a szép beszéd kifejezésre juthat. Ez férjem betegsége miatt nem valósulhatott meg, a tanulást abba kellett hagynom. A Jóisten itt kárpótolt, e gyermekeken keresztül. Feledhetetlenek voltak ezek a táborok, és nemcsak a gyerekek miatt, hanem a munkatársaknak köszönhetően is, akikkel esténként kiértékeltük a napot, és nemcsak szakmai szempontból fejlődtünk, de emberileg is, mert megosztottuk egymással hitbeli tapasztalatainkat, vergődéseinket is.
Az özvegyi sorsot tartalmassá téve
A plébánia életébe is bekapcsolódtam, szabad időmben igyekeztem az irodai munkában és a különböző találkozók megszervezésében segíteni. Mivel plébános atyánknak a középiskolai hitoktatás jelentős idejét leköti, megkért, hogy teljes munkaidőben menjek át a plébániára, és azt az irodai munkát végezzem, amibe eddig is sokat besegítettem szabad időmben. Örömmel tettem eleget kérésének, mert az irodai munka során alkalmam adódik, hogy a bejövő emberekkel elbeszélgessek, meghallgathatom a fájdalmaikat, gondjaikat, és talán abból merítve, hogy nekem hogyan sikerült a halált, a magányt és az ebből adódó gondokat, az özvegyi sorsot tartalmassá tenni, tudok segíteni azoknak, akik rászorulnak. Elmondom mindenkinek, amit én megtanultam, hogy milyen fontos minden napomat Istennel kezdeni, és úgy befejezni, hogy megköszönjem Istennek azokat az embereket, akiket az utamba küldött. Elébe helyezem azoknak az embereknek a gondjait, problémáit, akik hozzám fordultak, mert az „orvos” nem én vagyok, hanem ő.
