Zenei virágzás a Veszprémi Főegyházmegyében
„Aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik”
Szerző: Budai Éva
A Veszprémi Egyházmegyében a nyugdíjas kórusok mellett mintegy húsz együttes énekel egyházi dallamokat, s közel félszáz zenekar, hangszeres csoport szolgálja-míveli a liturgikus muzsikát, az egyházzenét.
– Az egyházközségi templomi kórusok száma nem olyan nagy, de szépen gyarapodik – tájékoztat Rostetter Szilveszter orgonaművész, az egyházmegyei kántorképző vezetője.
Veszprém, a megyeszékhely, az érsekség központja méltán lehet büszke zenei életére. Büszkesége a távoli és a közelebbi múltban gyökerezik, s ezek a gyökerek jelentik alapjait mai „zenei virágzásának” és ígéretes jövőjének is – olvasom egy művészeti kínálóban.
A zeneoktatás első emlékei még a 13. századból valók: a káptalani főiskolán művelt hét szabad művészet között fontos helyet foglalt el a muzsika. A történelem viharai aztán elsodorták ezt az intézményt, de a Szent Istvánhoz vagy még inkább Boldog Gizellához fűződő hagyományok Veszprémet a Katolikus Egyház egyik magyarországi központjává tették. Az Egyház életében a zene nélkülözhetetlen szerepet játszott: a templomok, a szertartások zene nélkül elképzelhetetlenek voltak.
Mint M. Tóth Antal könyvéből – „Újra hallom szép szavát” (1988) – tudjuk, a 18. században a veszprémi székesegyháznak kiváló zenekara és kórusa volt, amely az istentiszteleteken s egyéb alkalmakkor a helyi szerzők művei mellett a zeneirodalom legnagyobbjainak darabjait is előadta. Beethoven műveit például még a zeneszerző életében játszották Veszprémben. Az egyházi muzsika itteni legnagyobbjai közül említést érdemel a francia származású, de veszprémivé vált Kemény Ferenc, akinek hallatlan hozzáértése és igényessége révén érte el csúcspontját a veszprémi zenei élet a 19. század első felében. Természetesen a kivételes eredményekhez kellett a támogatás, a mecenatúra is: a széles látókörű főpapok egész sorát lehetne megemlíteni, akik tekintélyükkel s anyagiakkal is segítették a tehetséges művészeket.
A zene, az ének szolgálat is
Korunkban a veszprémi Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola, a Csermák Antal Zeneiskola kórusaival és hangszeres együtteseivel, a Veszprém Város Vegyeskar, a Liszt Ferenc Kórustársaság, a Boldog Gizella Női Kar, az Orlando Énekegyüttes, a Schola Regina, a Hóvirág Énekegyüttes jelen van nemcsak a koncerttermekben, hanem a Szent Mihály-székesegyházban – az adventi, karácsonyi, halottak napi, húsvéti koncerteken – s a város környéki falvakban, valamint a Balaton-part olyan csodálatos „koncerttermeiben” is, mint a balatonfüredi és a tihanyi templomok, vagy a balatonfűzfői romtemplom színpada.
Rostetter Szilveszter évente kétszer szervezi meg az egyházközségi énekkarok találkozóját a veszprémi Árpád-házi Szent Margit-templomban. Tavasszal az egyházmegyei templomi kórusok, ősszel pedig, Szent Cecília-nap tájékán (november 22-e) a veszprémi városi énekkarok lépnek fel. A találkozók mindig értékeléssel, majd vesperással és szentmisével zárulnak, amelyen a kórusok közösen szolgálnak.
– Fontos ez az összejövetel – mondja az orgonaművész –, mert itt a kórusok munkájuk gyümölcsét be tudják mutatni egymásnak. Ez az esemény szakmai megmérettetés is egyúttal, s tapasztalatcserére is alkalom nyílik.
Az egyházi kórus alapvető feladata az énekes szolgálat a szertartások liturgiájában. Történetileg a liturgia ősi megjelenési formája a zene volt, s zömében az is maradt az évszázadok során, ezért arra törekszenek, hogy a kórusokat bíztassák: rendszeresen vegyenek részt egyházközségeikben a szentmisék liturgiájában.
Hűséges résztvevője e találkozóknak a veszprémi Magyarok Nagyasszonya Mindszenty Emléktemplom kórusa Kondor Kolos vezetésével, aki a hittudományi főiskola musica sacra szakán végzett még a kilencvenes években, a veszprémi Regina Mundi, a Szent Margit-, a pápai Szent Anna-, az ajkai Jézus Szíve-, a keszthelyi karmelita templom kórusai, a balatonfüredi plébániai és a tihanyi apátsági énekkar. Szép múlttal, méltó elismerésekkel rendelkezik a herendi Szent Euszták kórus, amely immár 28 éve gazdagítja az egyház és a település, valamint a környék zenei életét Wéber Gyula karnagy vezényletével, aki nemrég 30 éves kántori szolgálatának jubileumát ünnepelhette. Ugyancsak nagy múltra tekint vissza – talán a legidősebb az egyházmegyében – a hárskúti kórus, amely hatvan éve énekel a templomi szertartásokon. Jelenleg két fiatal, Kauker Katalin és Schnelbach Edina vezetésével dolgoznak.
– A szent zene valóban lélekemelő. Nemcsak közelebb visz, hanem egyenesen Istenhez emel, hozzá kapcsol, jótékonyan hat, gyógyítja a lelket, megnyugtat, belső örömöt és békét szerez, fenséges élményt nyújt – vallja az egyik karnagy.
Lefújták a port a kottákról
Nem volna teljes a kép, ha nem ejtenénk szót arról az egyedülálló kezdeményezésről, amelynek hőse a Liszt Ferenc Kórustársaság közössége. Karnagyuk, Kollár Kálmán vezetésével kivételes jelentőségű értékmentő munkába kezdtek 2004-ben.
Az érseki levéltár székesegyházi kottatárának több száz éves kottáiról lefújták a port, s megkezdték annak a hatalmas, felbecsülhetetlen értékű zenei anyagnak a feltámasztását, amely ott hevert eleddig ismeretlenül az intézmény polcain és szekrényeiben. Kredics László érseki és káptalani könyvtáros-levéltáros segített a kutatómunkában. Jellegét/műfaját tekintve ezek a művek offertóriumok, graduálék, misék, illetve missa brevisek. Kollár Kálmán számítógépes programmal készítette el a partitúrákat, ugyanis az elődök csak a négy szólam kottáját írták le külön-külön a kor elvárásai szerint. Az alkotók – ismerhetjük meg M. Tóth Antal bevezetőben emlegetett könyvéből – a kor szokásainak megfelelően a veszprémi székesegyházhoz kötődtek, s egyben házi zeneszerzői is voltak. Egyházi ünnepekre, jeles egyházi alkalmakra írták meg műveiket. A Liszt Ferenc Kórustársaság nemrég két CD-t adott ki, melyeken a felélesztett zeneszerzők közül Stirszky János (1795–1837), Stanczky Ferenc (1850 körül), Linczenpolz Simon (1752–1797), Behm József (1815–1885), Häser Ferdinánd (1770 körül), Fusz János (1777–1819), Kleimann József (1775–1841) műveit mutatja a be.
– Ha nem lenne odaírva koncertünk műsorára a szerzők neve, joggal hihetné a hallgatóság, hogy Mozart-, Haydn-muzsikát hall – mondja Kollár karnagy. – Ezek az úgynevezett „kismesterek”, akiket sokan leszólnak ma, műveikkel az egyházzene-irodalom örökségét folytatták. Megrendítő és megható pillanat mindig, mikor kezembe veszek egy-egy több száz éves, megsárgult kottát, s forgatni kezdem a lapjait, mert érzem rajta az elődök kezének nyomát a forgatástól, a lapozgatástól szinte viaszossá keményedett kottapapíron.
