„Ne uralkodjék tehát halandó testetekben a bűn...” (Róm 6,12)
Tupi és a hernyócska
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Ej, ej! Baj lesz még ebből! – sóhajtozott Kopogi bácsi, az öreg fakopács.
– De hiszen ez csak egy kis hernyó! És egymaga van! Nem kell tőle megijedni! – legyintett Tupi, a kisnyuszi.
– Ez egy gyapjas lepke hernyója. Ahol elszaporodik, ott szinte mindent megrág, és akkor már nem lehet parancsolni neki.
– Értem – kiáltotta vissza Tupi, mert nem akart ellenkezni Kopogi bácsival, de magában éppen az ellenkezőjét gondolta.
Odahaza testvérkéi már az asztalnál ültek.
– Édesanya, már megint karalábéfőzelék van ebédre? – motyogta csalódottan Tupi, miközben a sárgarépa-pogácsát ropogtatta.
– Anyu! Tupi már a második pogácsát veszi el, és még egy kanál főzeléket sem evett – árulkodott öccse, Pufi.
– Kicsikém! A főzeléket is meg kell enni! – simogatta meg Tupi fejét a mamája.
– De nekem az nem ízlik! – nyafogott Tupi.
– Pedig nagyon egészséges, és ez ma az ebéd! – magyarázta nyuszi mama.
– Nem! – tette le kanalát Tupi. – Én nem eszem meg.
– Ej, ej! – kiáltott be az ablakon Kopogi bácsi, aki az ablak előtti fán csücsülve fültanúja volt a történteknek. – Baj lesz még ebből, barátocskám! Ma csak a főzeléket nem akarod megenni, holnap talán már az iskolából is elkésel majd! Egy kis rosszaság utat vág a többinek is!
Tupi nevetve szaladt az ablakhoz:
– Ugyan már! Hiszen minden reggel én ébresztem a krétát és a szivacsot az iskolában! Én sosem fogok elkésni!
Ez a sosem azonban nem is olyan sokára mégiscsak elérkezett. Nyuszi mama hiába ébresztgette Tupit, ő lustán fejére húzta a takarót, és csak ennyit dünnyögött:
– Csak még egy kicsit hadd pihenjek, még nem ízlik a felkelés.
Nemsokára a mindig első Tupiból mindig késő Tupi lett. Hiába korholta Méz tanító néni, Tupinak már a házi feladatok sem kezdtek ízleni.
– Nagy baj! – csóválta a fejét Kopogi bácsi. – A végén még a bizonyítványodat is lerontod! Vagy még nagyobb kárt is okozhatsz magadnak vagy másnak! – tette hozzá sejtelmesen fakopács bácsi.
Másnap Tupi Reginával, a vakonddal játszott a kertben. Hatalmas alagutakat ástak és egy nagy, mély gödröt.
– Holnap megtöltjük vízzel és rátesszük a papírcsónakokat – áradozott Tupi.
– Nem kellene éjszakára betakarni? Nehogy valaki belelépjen – javasolta Regina.
– Most nincs kedvem. Majd kicsit később ráteszek egy deszkát – nyugtatta meg Tupi. Ám kicsit később már nem volt kedve kimenni a sötétbe, így aztán azzal nyugtatta magát, hogy éjszaka úgysem jár a kertben senki. Másnap reggel Pufi hangos sírására ébredt.
– Mi történt? – szaladt a másik szobába Tupi rémülten. Édesanyja az ágyon feküdt, lába hatalmasra dagadt, mellette Pufi jajveszékelt.
– Látod, mit csináltál? Anyu belebotlott a gödrödbe, és most biztosan eltörött a lába!
Tupival forogni kezdett a világ. Odatérdelt az ágy elé és zokogni kezdett.
– Mindennek én vagyok az oka! Miért is nem takartam be azt a gödröt még az este?!
– Mert nem ízlett? Nem volt kedved hozzá? – kukucskált be az ablakon Kopogi bácsi. – Hát bizony, kis barátom, te igencsak szabadon engedted a rosszaság hernyócskáját.
– De most hogyan fogjam meg?
– Az nem lesz könnyű. Ha rosszul gomboltuk be a mellényt, az elején kell kezdeni az újragombolást! – simogatta meg Tupi fejét a bácsi. – Tudod, mit? Édesanyádnak most pihenni kell, de én segíthetek neked megfőzni az ebédet.
– Karalábé főzeléket lehet? – sütötte le a szemét Tupi.
– Látod, én is éppen erre gondoltam – mosolyodott el Kopogi bácsi, és tekintete találkozott nyuszi mama elégedett pillantásával.
