Misszionáriusok „apró lépései” Venezuelában
Kéz a kézben
Szerző: Suhajda Lajos SVD
Pünkösd: „A Vigasztaló… megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26).
Szentháromság vasárnapja: „Kereszteljétek meg őket (mind a népeket) az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).
Úrnapja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54). Jézus Szíve: „Mária emlékezetébe véste szavaikat (a pásztorokét), és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk” (Lk 2,19). Keresztelő Szent János születése: „Te pedig, fiú… az Úr előtt jársz majd, hogy előkészítsd útját… Irgalmában meglátogat minket a magasságból” (Lk 1,76.78).
Péter–Pál: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia… Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta” (Mt 16,16.18). Ezek a gondolatok hatják át a misszionáriusokat, papokat és szerzeteseket, ezek hatják át az egész világon – Venezuelában is – a keresztényeket.
Telt-múlt az idő, és megérkezett a pápa temetési szertartásáról egy videofelvétel. „Nagy élmény volt számukra! Még sohasem láttak ennyi embert egy helyen. Ekkor döbbentek rá igazán, mekkora közösséghez tartoznak: az egész világon ugyanazt az evangéliumot hirdetik!” A yanomami misszió ötven évvel ezelőtt kezdődött. Hosszú út vezetett idáig, és Mária nővér az egész úton végigvezette őket. 1966-ban érkezett Venezuelában, és egy kis faházba költözött 1966-ban. Ez a házikó az Orinoco partján állt, Venezuela déli részén. Azóta a yanomamik vidéke második otthona lett. Most 70 éves.
A yanomamikat sokáig vadembereknek tartották. A fehérek féltek mérgezett nyilaiktól. Eredetileg teljesen elkülönülten éltek a trópusi őserdő mélyén. Szétszórtan vándoroltak az idegenek számára ismeretlen ösvényeken.
Annak idején a hithirdetők elsődleges feladatuknak tartották, hogy a meztelen indiánokat felöltöztessék. Mivel a nyelvüket nem ismerték, Istent európai képek segítségével mutatták be: szakállas öregként.
A yanomamik nagyra becsülik a bátorságot. Ezért a Megfeszítettet elutasították: gyáva embert láttak benne. Miért nem védekezett? Miért nem segítettek neki rokonai? A csodatevő Jézus belefért a világképükbe – de csak addig, amíg az első súlyos beteg, akiért imádkoztak, meg nem halt.
„Minden vonalon éreztük hithirdetésünk elégtelenségét. Tele voltunk jó szándékkal, mégsem fogadták el.” A nővér még jól emlékezik, milyen megkönnyebbülést hoztak a zsinati dokumentumok. „Hirtelen felismertük, hogy Isten már jövetelünk előtt jelen volt a yanomamiknál, és hogy kultúrájukban ott rejlett az Ige magva. Nekünk csak a növekedést kellett serkenteni.”
Ez akkortájt lehetett, amikor az öreg Wathorima asszony feltette a kérdést neki: „Ouwe (barátnőm), hol alszol?” Mária nővér szobája ajtajára mutatott. „És hol alszik Josephine nővér?” „A szemközti szobában.” Wathorima nagyon elcsodálkozott: „Nem, nővér. Függőágyatokat akasszátok egymás mellé, akkor könnyebben tudtok beszélgetni és jobban érzitek magatokat, ha egymás mellett hintáztok és nevetgéltek, míg el nem nyom az álom.”
„A gyilkosság nem bűn náluk. Egy embernek három felesége volt. Az egyik megszökött, ezért meg akarta ölni: »Másnak nem engedem át, inkább megölöm!« Elbeszélgettünk. Amikor másodszor is megszökött, azt mondta: »Nem folytatok többé háborút. Maradjon ott, ahol van, és legyen boldog!«”
„Kéz a kézben. Apró lépésekkel előre” – mondja befejezésül Maria nővér.
Imádkozzunk, hogy a hithirdetők mindig megtalálják az üzenet érthető szavát!
