A nándorfehérvári győzelem 550. évfordulójára
Két emlékeztető egy győzelemre
Szerző: Harmath Károly OFM
Fotó: Harmath Károly OFM
A keresztes hadjárat szónoka
Kapisztrán III. Callistus pápa engedélyével a mohamedán veszély ellenében keresztes hadak toborzásába kezdett. Feljegyzések bizonyítják, hogy 1455 májusában Hunyadi Jánossal karöltve verbuválja a hadsereget („kereszteseket”), s azt is, hogy Kapisztrán is jelen van azon a bécsi összejövetelen, amelyet 1456 májusának végén tartottak a tekintélyesebb keresztény hadvezérek. Időközben a pápai legátus, Carvajal nyomására 1456 februárjában és márciusában megtartott magyar országgyűlés hivatalosan megerősítette mint a keresztes hadjárat szónokát, s ünnepélyesen átadták neki a zászlót rendtársa, Szent Bernát képével (aki a második keresztes hadjárat értelmi szerzője volt), valamint egy keresztet és a pápai brévét.
A nemesség azonban nem támogatta katonákkal, pénzzel vagy hadifelszereléssel az ügyet. Ehhez társult még egy akadály: az országban élelmiszerhiány keletkezett, s emiatt olyan döntés született, hogy a hadba vonulást elnapolják augusztusra, az aratás utáni időre. Carvajal és Hunyadi János külföldhöz is segítségért fordultak. Kérelmük süket fülekre talált. Csupán a pápai flotta sietett segítségükre azzal az elképzeléssel, hogy az Égei-tengeren leköti, illetve feltartóztatja a török erők egy részét. Mivel a júniusban útnak indított flotta késett, nem nagy hatással volt a nándorfehérvári csata kimenetelére. Még a magyar király sem hitt abban, hogy kellő ellenállást tudnak tanúsítani, s emiatt Bécsbe menekült. Az egész védelem, illetve a megmérettetés a Nándorfehérvár alá vonuló török sereggel végül tulajdonképpen három emberre hárult: Hunyadira, Carvajalra és Kapisztránra.
Egy fontos hadászati központ célponttá válik
A Száva és a Duna találkozásánál fekvő Belgrád fontos hadászati központnak számított mindazok számára, akik a Pannon-síkság és a Balkán-félsziget keleti része felett akartak uralkodni. A törökök számára első ízben a 14. században vált fontossá, s hamarosan meghódítandó célpontnak tekintették.
A 15. század közepén a város két részből állt (Castrum és Alsóváros). Szárazföldi irányból a várost két védőfal és vizesárok óvta, míg a folyó menti részen egy bástyákkal erősített védőfal húzódott. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy az északi részen, a Dunán kikötő is volt, amely mintegy 15–20 gályát tudott fogadni.
A törökök először II. Murát szultán idejében próbálkoztak a város bevételével (1440), de a hathónapos ostrom nem hozta meg a remélt eredményt. 1441-ben újból próbálkoztak, de akkor is visszaszorították őket.
Az 1456-os csatát megelőzőleg az európai keresztény államok – beleértve a Magyar Királyságot is – nem tulajdonítottak kellő figyelmet a török veszélynek. A külső segély hiányában Hunyadi, Carvajal és Kapisztrán számára nem maradt más hátra, mint hogy „keresztes hadat” toborozzanak. Nándorfehérvár sorsa ennek sikerétől függött. Kapisztrán fáradhatatlannak és sikeresnek bizonyult „a szent háború” hirdetésében. A parasztok, a falusi és a városi szegény rétegek, a szerzetesek és a különböző foglalkozású emberek támogatták az ügyet. Jöttek a keresztesek nemcsak Magyarország területéről, hanem elsősorban Közép-Európa más országaiból is. Gyülekezési helyük Pétervárad volt, itt fogadta őket Ferenc, Assisi püspöke, aki Carvajallal együtt érkezett Magyarországra, s gondoskodott elhelyezésükről meg beosztásukról. Carvajal Budán fogadta a kereszteseket, s onnan küldte őket délre. A magára maradt Hunyadi pedig Szegedet és Temesvárt érintve érkezett egy kis csapattal Alsókabolba (ma: Kovilj).
Június folyamán a III. Mehmet vezette török sereg is megindult Nándorfehérvár irányába, sőt július elején a hadsereg zöme már le is táborozott a városon kívül. Nehéz megítélni a török hadsereg erejét, de történelmi adatok tanúsítják, hogy a keresztény sereghez viszonyítva túlerőben volt. A török hadsereg számára állandóan érkezett az ellátmány, elsősorban hajókon, a Morava folyón. Egyes hajók a Dunán érkeztek. Ezeket még a Alsókabolnál állomásozó Hunyadinak sem sikerült fenntartóztatnia. A csata kezdetére már legalább kétszáz török hajó állt a szultán rendelkezésére.
A keresztények tábora Zimonyban volt. Az ide érkezett kereszteseknek nem volt megfelelő fegyverzetük. Kapisztránnak külön nehézségei akadtak az összeverődött csoportok fegyelmezésével is. Nem tudjuk, hány keresztes gyűlt össze Nándorfehérvár védelmére. Feltehetőleg 10–20 ezer keresztes vett részt ténylegesen a város védelmében. Közben július 3-án a törökök megkezdték a város ostromát. A város falainak bombázásával akartak utat biztosítani a betörésre. A tíz napig tartó ostromot elsősorban az Alsóváros sínylette meg. Július 13-án elindult Hunyadi flottája is. A víz gyors folyása miatt már 14-én megmérkőzött a két flotta Zimonynál. A keresztények győzelmével (július 14.) megnyílt a folyami út a város felé. Hunyadi lovassága és a keresztesek bevonulhattak, s most már a hadi utánpótlás ütközött akadályokba.
Az ostrom
A város igazi ostroma július 21-én estefelé kezdődött. Úgy tűnt, hogy a túlerőben lévő török hadsereget a gyengén felfegyverzett védők nem tudják megállítani. Elkeseredett harcok folytak, a házak égtek, egyesek a falakról a folyóba ugortak, de a védők – közöttük több pap és szerzetes – nem inogtak meg. A csata hevében 700 janicsárnak sikerült átjutnia az Alsóváros védőfalán. A kis létszámú védő, közöttük több krakkói diák, nem tudta megállítani őket. Az Alsóvárosból a törökök a Felsőváros felé vették az irányt a felemeletlenül hagyott csapóhídon át, de nagy ellenállásba ütköztek. Pirkadatkor a védők kénsavval dúsított fáklyákat zúdítottak a támadókra, s akkora füst keletkezett, hogy a bennrekedtek nem tudtak kimenni, kívülről pedig lehetetlenné vált a behatolás. A Dunát és a Szávát továbbra is a keresztény hajók uralták. Ebben a megmérettetésben a török szultán is kézsérülést szenvedett.
A törökök időközben a visszavonulás mellett döntöttek. Július 23-án reggelre Nándorfehérvár alatt nem maradt egyetlen török katona sem.
Kapisztrán valószínűleg hamarosan elhagyta Nándorfehérvárt, mert már 23-án Szalánkeménben volt a keresztesek egy részével. Innen ment tovább Péterváradra, ahol találkozott Carvajallal, aki Újlakon (Ilok) keresztül érkezett Budáról egy sereg keresztessel. Innen Belgrádba vitt az útjuk, hogy találkozzanak Hunyadival és Szilágyival. Nándorfehérvárt az áldozatok holtesteinek sokasága borította, emiatt járvány és pestis ütötte fel a fejét. Hunyadin már augusztus 4-én megmutatkoztak a betegség jelei, Kapisztránon két nappal később. Hunyadi Zimonyban halt meg augusztus 11-én, s halálos ágya mellett ott volt Kapisztrán is.
Kapisztrán Újlakra ment a Szent Mária ferences rendházba, s ott halt meg október 23-án, pedig I. László király két alkalommal is kiváló orvosokat küldött gyógyítására.
A nándorfehérvári győzelem lelket öntött az egész keresztény Európába. Itt dőlt el ugyanis sok keresztény állam sorsa. Habár mindkét oldalon nagy volt a veszteség, a váratlan győzelem híre gyorsan elterjedt. III. Callistus pápa elrendelte, hogy e győzelem emlékére az egész keresztény világ ünnepelje augusztus 6-án Urunk színeváltozását mint a nándorfehérvári győzelem napját, ő rendelte el a déli harangszó bevezetését is 1457-ben. A történészek pedig tovább vitatkoznak azon, kinek volt nagyobb érdeme a török előrenyomulás megállításában Nándorfehérvárnál: Kapisztránnak vagy Hunyadinak.
Egy nagy egyéniség a kereszténység védelmében
Megemlékezésünk nem lenne teljes, ha nem emelnénk ki néhány dolgot Kapisztrán egyéniségével kapcsolatban. A Bécsben tartott beszédeit még 1451-ben összegyűjtötte Johannes Hofer redemptorista szerzetes, de behatóan foglalkozott vele Bölcskey Ödön is.
A valószínűleg gazdag nemesi vagy polgári családból származó János kitűnő neveltetésben részesült. Már fiatalkorában megnyilvánult a jog iránti érdeklődése, nem csoda tehát, hogy később mint bíró mennyire fontosnak tartotta a jogrend betartását a társadalomban – néha túlzott szigorral is. Másrészt arról is tudunk, hogy nápolyi bíróként egy halálra ítélt részére akarta kieszközölni a felmentést, sőt még a kihallgatás folyamán alkalmazott kényszerítő eljárást is megtiltotta. Mindemellett nem állt messze tőle a büszkeség. Barátság fűzte királyához (a későbbi Anjou László királyunkhoz). Maga Kapisztrán utalt rá, hogy bíróként hűségesebben szolgálta a királyt, mint szerzetesként Istent. László halála után nem csatlakozott mindjárt Malatestához, emiatt szinte befejezte addigi pályafutását, s életében fordulat állt be, amit életrajzírói sorsdöntőnek tartanak megtérésére nézve. Házasságra is gondolt, de annak ellenére, hogy Hofer említi egyik erre vonatkozó kijelentését, a történészek nem tudják egyértelműen eldönteni, hogy miről is volt szó.
Életének eseményei között úgy tűnik, hogy az egyházi pályán kívül nem maradt számára más hátra. A kudarcok ellenére nem esett kétségbe, hanem szilárd elhatározást hozott, hogy a ferences rendbe lép. Amilyen szigorú volt másokkal szemben, olyan szigort alkalmazott önmagával szemben is. Rendbe lépése előtt minden ellenfelének békejobbot nyújtott. A 32 éves ferencesre rendbe lépése után alig két évre már fontos egyházi feladatok bíz a pápai udvar. Hamarosan egyfajta szürke eminenciássá válik. A fraticelli mozgalom letörésére még inkvizítori felhatalmazást is kapott.
Kapisztrán szerzetesként is jogász maradt: a római jogról áttért az egyházjogra, és feladatként elvállalta, hogy a ferences rendet visszavezeti az alapító, Assisi Szent Ferenc szelleméhez. Csatlakozott az obszerváns mozgalomhoz, de hamarosan be kellett látnia, hogy a kisebb sikerek ellenére sem lehet az egész rendet rákényszeríteni erre az útra. A jogászi lelkület mellett azonban nem hiányzott belőle az őszinte törekvés a következetes papi életre és a szent tudományok elmélyítésére. Prédikációi jól felkészült emberről tanúskodnak. Kapisztrán híre egyre jobban terjedt Európában. Nemcsak hitszónokként és tudós ferencesként tisztelték, hanem Sziénai Szent Bernát barátjaként is.
Kapisztrán életének utolsó öt esztendeje (1451–1456) egy olyan korszak, amikor a nép már élő szentként kezdi tisztelni, különösen Magyarországon. Beszédeit ugyan latinul tartotta, de a testvérek lefordították a falvakban az egyszerű népnek is, habár számukra az volt a legfontosabb, hogy egy szentet hallgatnak.
Szentté avatása hosszú időt vett igénybe. Magyarországon már szentnek tartották, Olaszországot viszont hidegen hagyta egyénisége. Elsősorban a magyar obszerváns ferenceseknek és Mátyás királynak köszönhető, hogy a szentté avatási per nem szűnt meg. 1526 után azonban megszakadt az eljárás. Így csak 1690-ben avatták boldoggá, majd 1724-ben szentté.
