Cikkek listázása

El Camino: Út a Végtelen felé

Szerző: Bodnár Zita

Illyés Erika és Gáll Zsófia, a budapesti Szent Imre Gimnázium tanárai egy látszólag abszurdnak tűnő ötlettől vezérelve döntöttek úgy, hogy végigjárják a Szent Jakab zarándoklatot. Ez a lelki kaland életre szóló élményt jelentett számukra, gyökeresen megváltoztatta addigi nyugodt életüket. Már a zarándoklat alatt megfogalmazódott szívükben a vágy, hogy minél több emberrel megosszák mindazt, amit megéltek és felfedeztek ezen a lelki-fizikai úton. A beszámoló egy családi vetítéssel indult, s ma már – egy év elteltével – folyamatosan kérik fel őket vetítésre, „mesélőestre”. Az El Camino élményeiről beszélgettünk hármasban…
– Hogyan született meg a gondolat, hogy nekivágjanak a zarándoklatnak?

I. E.: 2005 januárjában Gáll Zsófi kolléganőm azzal rontott be a tanáriba, hogy nyáron végigjárja Szent Jakab zarándokútját Spanyolországban, gyalog csak 800 km, és szívesen látja a vállalkozókedvű útitársakat. Először jót nevettünk, aztán a lelkesedése valahogy rám is átragadt. Fogalmam sem volt, hogy ezt az ősi zarándokutat ma is emberek ezrei járják, évről-évre növekvő számban. Úgy éreztem, ez egy csodálatos lehetőség, hogy a természetet járva egy teljes hónapot szenteljek az elmélyülésre, az önvizsgálatra, az Istennel való kapcsolatom megerősítésére. Tudtam, hogy valami fantasztikus dolog előtt állok, mégis voltak félelmeim. Három hónap kellett, míg végül ki tudtam mondani az igent.

– Hogyan készült az útra?

I. E.: – A lelki felkészülésben az volt a hosszú, amíg eljutottam az igen kimondásáig. Leginkább attól féltem, hogyan fogom bírni egy hónapon keresztül 10 kg-os hátizsákkal a napi 25 km-es gyaloglást hőségben és hegyeken át. Féltem az ismeretlentől, elsősorban saját korlátaim megtapasztalásától. Közben zajlott az iskolaév, nem volt idő és mód edzéstervek kidolgozására és végrehajtására. Egyszer elmentünk Zsófival egy 25 km-es túrára a Pilisbe nagy hátizsákkal, aztán másnap szörnyülködtünk, hogy micsoda izomlázunk van! Leszoktam a liftezésről a házunkban, és próbáltam 10 kg alatt tartani a hátizsákba pakolandó dolgokat. Mindezek ellenére tudtam: van, amire úgysem tudok felkészülni. Akkor nyugodtam meg igazán, amikor kimondtam: „Istenem, történjen minden úgy, ahogy te akarod!”

– Milyen érzéssel vágott neki az ismeretlennek?

I. E.: – Olyan típusú ember vagyok, aki szereti pontosan megtervezni az életét, tudni előre, mikor, hol és mit fog majd csinálni. Az elindulásban ez volt talán a legnehezebb: elfogadni az ismeretlent, rábízni magam a gondviselésre, hiszen nem volt olyan nap, amikor biztosan tudtam volna, hol és mit fogunk enni, hol és mikor fogunk aludni, bírja-e a lábam a távot, kikkel fogunk találkozni… Zsófinak ez sokkal könnyebben ment, sokat tanultam tőle. Fantasztikus élmény volt megtapasztalni, hogy ez a fajta ráhagyatkozás mekkora szabadságot ad. Az isteni gondviselés pedig kézzelfogható valóság az úton. Isten mindig tudja, hogy mire van a legnagyobb szükségünk, és akár a legelképesztőbb módokon küldi a segítséget, legyen ez egy vízcsap, egy árnyékot adó fa, egy szivárvány, egy SMS vagy egy ismeretlen útitárs.

– Honnan hova vezet a Szent Jakab út?

G. Zs.: – A kiindulópontot mindenki maga szabja meg, gyalogolhattunk volna Budapestről is. A cél a spanyolországi Santiago de Compostela, ahol a hagyomány szerint Szent Jakab apostol sírja található. A legtöbben a francia-spanyol határ közelében kezdik meg útjukat, mert innentől van igazán kiépítve a zarándokok számára. Ez az út szinte nyílegyenesen, kelet-nyugat irányban szeli át Észak-Spanyolországot. A spanyolok úgy hívják: el camino. Santiagóból még háromnapi járóföldre van az Atlanti-óceán partján egy Finisterre nevezetű városka (azaz a világvége, ahogy a rómaiak elnevezték), ahol a tengerbe nyúló hegyfok szikláin, egy világítótorony tövében szoktak hálát adni a zarándokok a szerencsés megérkezésért és az út minden ajándékáért.

– Egy olyan utat jártak be, amit már milliók megtettek évszázadok alatt. Mit meséltek a kövek, a régi templomok romos falai?

I. E.: – A camino egyik varázsa pont az, hogy lépten-nyomon érezni, megszentelt úton járunk, ahol előttünk és utánunk is milliók haladtak és fognak még haladni különféle érzésekkel, gondolatokkal a szívükben, de azonos cél felé. Az Egyház egyetemességét éltem át, amikor az esti zarándokmiséken a papok ugyanazzal a középkori áldással bocsátottak útra minket, a világ legkülönfélébb pontjairól érkező zarándokokat. Ezen az úton semmi sem halott: az elhagyott, bencés kolostor romos falai között zarándokszállás várja a vándorokat, a hegyekben egy kis közösség az egykori templomos lovagok szolgálatát folytatja, a kőbe vésett kagylók, a templomok, Szent Jakab szobrai, az út mellett felállított kőkeresztek ugyanolyan irányjelzők egykor és ma.

– Hogyan telik a zarándok napja?

G. Zs.: – Általában fél 6 és 6 között keltünk, és már úton voltunk, mire 7 óra körül felkelt a nap. Délelőtt, amíg nem állt be a nagy forróság, mindig gyorsabban tudtunk haladni. Minden naphoz hozzátartozott a reggeli imádság, amit egy templomban vagy kicsit letérve az útról, a természetben mondtunk el. Dél és 1 óra között mindig elértünk egy települést, ahol még tudtunk vásárolni valami ebédre valót, aztán eljött a nagy szieszta ideje, amikor a 40 fok elől mindenki bezárkózik hűs házába. Mi is lepihentünk valami árnyékos helyen, akar egy szőlődomb közepén, vagy épp egy város főterének pázsitján. Délután 4–5 óra körül indultunk csak tovább, s igyekeztünk tartani a napi 25 km-es átlagot. Nagyon jó érzés volt megérkezni egy szállásra, főleg, ha helyünk is volt. Jöhetett a fürdés, aztán a mindennapi mosás és a vacsora. Sok helyen tartottak esti misét vagy szentségimádást a helybéli templomban a zarándokoknak. Amikor tehettük, elmentünk ezekre. Este 10-kor a hálókban lekapcsoltak minden lámpát. Vicces élmény, amikor 20–30–40 ember próbál egyszerre elaludni…

– Egy zarándoklat egyszerre jelent fizikai és lelki utat. Milyen lelki utat járt be?

G. Zs.: – A fizikai megterhelés eltörpült mindahhoz képest, amit az úton megtapasztaltam és kaptam. Csodálatos volt, hogy csak olyan gyorsan haladhattam előre, ahogy a lábam vitt… Lassan rájöttem, minél lassabban megyek, annál több dolgot veszek észre a környezetemben és önmagamban. A vége felé úgy éreztem, hogy a napi 25 km is száguldás, mert nem tudom feldolgozni a sok élményt és benyomást, ami a nap során ért. Az út során mindketten vezettünk egy lelki naplót, amibe leírtuk mindazt, ami megvilágosodott bennünk. Nagyon sokat tanultam magamról: hogyan viselem a szenvedést, hogyan tudok ráhagyatkozni Istenre, mik a ragaszkodásaim, amit el kell tudnom engedni.

– Mi mutatott irányt a lelki és a fizikai úton?

I. E.: – A camino útjelzői a sárga nyilak és kagylók. A zarándoknak nincs szüksége térképre, mert ezek biztosan útbaigazítják. Az életünk is olyan, mint egy zarándoklat, folyamatosan úton vagyunk, Isten pedig irányjelzőket helyez el ösvényünk szélén, amik segítséget adnak a helyes irány követéséhez, csak észre kell venni őket. Mióta hazajöttem az útról, folyamatosan tapasztalom, hogy léteznek ezek a lelki szemmel látható nyilak. Ha kellően nyitottak vagyunk Isten és az emberek felé, ha minden reggel ki tudjuk mondani, hogy Istenem, ma ismét rád bízom magam, akkor csodás felismerésekben lesz részünk. Sárga nyíl lehet az életünkben egy mosoly, egy madárfütty, egy könyv vagy egy váratlan találkozás.

– És mit jelent a kagyló?

I. E.: – A Szent Jakab-ábrázolásokon és már a középkor zarándokain is megjelenő kagyló utalhat arra, hogy az óceánon keresztül érkezett ide Jézus tanítványa, Spanyolország térítője és védőszentje. A legenda szerint az egyik első zarándokot rablók támadták meg a tengerparton, mire ő a vízbe menekült, és Szent Jakab közbenjárására az egész testét beborító kagylók mentették ki a veszedelemből. A kagyló jelképe Jézus Krisztusnak is, akinek emberi alakja úgy zárta magába az istenit, mint a kagyló az igazgyöngyöt. Számomra az igazgyöngy keletkezése a természet egyik csodája: a kagyló kinyílik, hogy táplálékot szerezzen a vízből, a tápanyagokkal együtt azonban homokszemcsék is belsejébe kerülnek, amiket védekezésül olyan anyaggal von körbe, amiből igazgyöngy születik. Ennek az az üzenete számomra, hogy nem zárkózhatunk be önmagunkba, csakhogy elkerüljük életünkben a rosszat, a fájdalmat, nyitottnak kell lennünk, hogy életünk teljes legyen. Isten pedig megadja az erőt, hogy a minket ért sebeket, fájdalmakat igazgyönggyé alakítsuk.

– Egy mondás szerint nem a zarándok teszi meg az utat, hanem az út teszi zarándokká az embert. Milyen ez az átalakulás?

G. Zs.: – Az élet leegyszerűsödik a zarándokúton. Rádöbbentem, milyen apróságok is elegendők ahhoz, hogy boldog legyek. Mindig nagy öröm töltött el, sokszor hangos éneklésben törtünk ki, amikor megpillantottuk a várva várt falucskát, ahol meg akartunk pihenni. Élveztük a dinnye frissességét, a tiszta víz zamatát, a strandot, ahol kilazíthattunk fáradt izmainkat. Szinte mindennap láttuk a napfelkeltét és a naplementét. Minden nap egy új meglepetés volt!

– Voltak-e olyan pillanatok, amikor úgy érezte, nem tudja folytatni az utat?

I. E.: – Körülbelül az út felénél, a 350. km-nél jártunk, amikor az egyik talpamban begyulladt egy izom. Iszonyatosan fájt, és alig tudtam sántikálni. A doktor azt mondta, az tenne a legjobbat, ha megállnék. A következő nap pihentem, és csak 5 km-t mentünk tovább. Tudtam, hogy folytatni fogom, de megijedtem, hogyan fogom bírni a fájdalmat, hiszen még két heti út állt előttünk, ráadásul a hegyek még hátravoltak.

– Mi segítette továbbmenni?

I. E.: – Pont aznap, amikor fizikailag lerobbantam és kicsit kétségbeesve ültem a szálláson, egyszer csak ott állt előttem Oláh Gábor, kedvenc kémiatanárom a gimnáziumból. Leírhatatlan örömet éreztem! Két hét után egy ismerős arc otthonról! Olyan volt ő nekem, mint egy őrangyal, akit Isten küldött hozzám, hogy megvigasztaljon és erőt adjon. Gábor Lourdes-ból jött gyalog, és másnap már sietnie is kellett tovább, hogy időben Santiagóba érjen. Este ünnepi lakomát csaptunk a szálláson, és együtt voltunk a szentmisén, ahol Szent Pál rómaiakhoz írt leveléből ezt a részt hallottuk: „Ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk” (Róm 8,18). Gábor másnap hajnalban továbbindult, de annyira jó érzés volt tudni, hogy jár előttünk az úton valaki, aki gondol ránk és imádkozik értünk. Ez nagyon fontos ajándék volt számomra Istentől. Innentől kezdve biztosan tudtam, hogy bármilyen nehézség, szenvedés is tör majd rám, megkapom az erőt, a segítséget a folytatáshoz.

– Hogyan alakulnak az emberi kapcsolatok az út során?

G. Zs.: – Előfordult, hogy egyedüllétre vágytunk. Ilyenkor fél napon át egymással sem találkoztunk. Ugyanakkor nagyon jó volt másokat megismerni. Az úton lévő embereket összeköti valami láthatatlan erő. Itt természetes, hogy Buon camino!-t – Jó utat! – köszönsz a másiknak, hogy érdeklődsz, merről jött, miért van itt, hogy a szálláson megkínálod a vacsoráddal és megosztod vele a ragtapaszkészletedet. Brazilok és belgák, olaszok és amerikaiak, hívők és hitetlenek, de mind keresnek valamit vagy valakit, aki túlmutat e világon. Külön öröm volt magyarokkal találkozni! Nagyon emlékezetes egy Várpalotáról indult csapat, akik áprilisban két csacsi húzta szekerükkel és négy lóval vágtak neki a nagy útnak ősmagyar viseletben, és velünk együtt értek be Santiagóba.

I. E.: – Eleinte jó nagy adag gátlás volt bennem az idegen nyelven való kommunikálás miatt, de látva azt a sokszínűséget, a spanyolok nyelvi akadályokat átívelő nyitottságát, ez is oldódni kezdett. Sok emberrel, akikkel azonos tempóban haladtunk, találkoztunk két-három naponta a szállásokon, és mire Santiagóba értünk, már úgy üdvözöltük egymást, mintha rég nem látott barátok lettünk volna. Mert azok voltunk, zarándoktársak, akiket különféle motivációkkal, de egy cél felé vitt a lába.

– A napnyugta felé való zarándoklat a halálból való új életre születés szimbóluma. Valóban új emberré lesz a zarándok?

I. E.: – Finisterreban ténylegesen véget ér az út. Egy kereszt és egy bronzbakancs van itt a sziklák tetején, és sok-sok égésnyom. Régi zarándokszokás ugyanis, hogy az út végeztével a zarándok leveti elnyűtt ruháit és elégeti itt. Minden zarándokút egy újjászületés. Szembesültem a régi életemmel, számot vetettem mindazzal, amit magam mögött akarok hagyni, és magamra öltöm az új embert, megtisztulva térek vissza az életembe, a közösségembe. Mi is elégettük a lyukas trikóinkat, az egyik szürkéssé vált fehér ingemre felírtam sok felismert ragaszkodásomat, önzésemet, amit itt akartam hagyni a sziklák között. Azóta a vetítések, élménybeszámolók keményen szembesítenek újra meg újra azzal, mennyi­ben változott az életem, és miben nem sikerült új emberré válnom. Visszavonhatatlanul megváltozott az életszemléletem: az életemet folyamatos úton levésnek élem meg, amin keresem Isten sárga nyilait. Aki egyszer megtapasztalta a végtelen szabadságot, amit a gondviselésre való ráhagyatkozás jelent, az többé csak erre vágyik.

– Amióta hazajöttek, folyamatosan szerveznek vetítéseket egyre szélesebb körben. Hogyan kezdődött?

G. Zs.: – Már az úton éreztük, hogy egy olyan fantasztikus ajándékot kaptunk, amit muszáj megosztanunk másokkal. Összeállítottunk tehát szeptemberben egy vetítést, amit először családunknak, barátainknak, aztán diákjainknak és a kollégáknak mutattunk be. A híre pedig gyorsan terjedt, úgyhogy rövidesen már meghívásokra mentünk különféle csoportokhoz, közösségekhez. A beszámoló első fele mindig egy főleg gyakorlati jellegű bemutatása az útnak, majd következik egy klip, amelyben zenével, képekkel és feliratokkal próbáltuk megfogalmazni az elmondhatatlant. Nagy csend követi a vetítést, a meghatódás, a merengés csendje. Egyre több embert foglalkoztat, hogy elinduljon, úgyhogy sokszor kapunk gyakorlati kérdéseket. Úgy vélem, nem mindenkinek van szüksége a Szent Jakab útra, de arra igen, hogy megtapasztalja a zarándoklétet. Nem véletlen, hogy minden nagy világvallásban létezik a vallásgyakorlatnak ez a módja. Ezért is nagy öröm számomra, hogy idén megnyílt egy magyar zarándokút is.

– Meséljen erről a magyar zarándoklatról?

I. E.: – Egy, a caminót még nem is járt házaspár szívében fogalmazódott meg a magyar nemzeti zarándoklat gondolata. A sugallatot pedig tett követte… Szent Margit sírjától, a Margitszigetről indul a rövidebb út (170 km), amely nemzeti kegyhelyünkre, Mátraverebélyszentkútra vezet. A hosszabb út innen folytatódik a Dunántúlon át egészen az ausztriai Máriazellig (860 km). Ezzel helyreáll a Szent Jakab út legkeletibb szakasza, hiszen a 11. század óta magyarok is felkeresték Santiago de Compostellát. A zarándokok útjuk elején zarándokigazolványt kapnak, amibe pecséteket szereznek az egyes állomásokon, és ez feljogosítja őket a zarándokszállások használatára. Általában plébániák, kolostorok vállalták a zarándokok elszállásolását. Az út jelképe és útjelzője egy gyöngyfüzér, melynek a legnagyobb gömbje mutatja a helyes irányt. Az élet gyöngyei, ahogy a svéd evangélikus püspök, Martin Lönnebo 1996-ban elnevezte őket, életünket és Istennel való kapcsolatunkat jelenítik meg. A különböző méretű és színű gyöngyök a hozzájuk kapcsolódó gondolatokkal együtt lehetőséget adnak arra, hogy a zarándoklat során segítségükkel végiggondoljuk életünket. A magyar zarándokút ünnepélyes megnyitása április 22-én volt a Margitszigeten. A zarándokkönyv és az Élet gyöngyei elmélkedések már kaphatók a könyvesboltokban.

– Milyen szerepet vállalnak ebben?

G. Zs.: – Először is mindenfelé terjesztjük a hírét. Ahol pedig még nincsenek meg a jelzések, oda kirándulásokat szervezünk volt és leendő caminósokkal, és saját kezűleg festjük fel a sárga gyöngyöket az út mentén.

– Megéri nekivágni egy zarándoklatnak?

I. E.: – Az ember kiszakad a saját kis világából és vállalkozik a legnemesebb, legnagyszerűbb kalandra, amikor elindul egy ismeretlen úton, hogy megtalálja Istent és önmagát. Ehhez ad óriási segítséget a természet, amivel egyre inkább összhangba kerülve, önmagunkban is megszületik a harmónia. A zarándok megtapasztalja a végtelen szabadságot, amikor végre nincs szükség a karórára, a határidőnaplóra. Megtapasztalja a végtelen egyszerűséget, hogy három póló és két nadrág, egy flakon tiszta víz elég a boldogsághoz. Sok kereső ember járja a caminót. Biztos vagyok benne, hogy az út végére mindnyájan megtapasztalnak valamit a transzcendensből.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>