Cikkek listázása

El Camino: Út a Végtelen felé

Szerző: Bodnár Zita

Illyés Erika és Gáll Zsófia, a budapesti Szent Imre Gimnázium tanárai egy látszólag abszurdnak tűnő ötlettől vezérelve döntöttek úgy, hogy végigjárják a Szent Jakab zarándoklatot. Ez a lelki kaland életre szóló élményt jelentett számukra, gyökeresen megváltoztatta addigi nyugodt életüket. Már a zarándoklat alatt megfogalmazódott szívükben a vágy, hogy minél több emberrel megosszák mindazt, amit megéltek és felfedeztek ezen a lelki-fizikai úton. A beszámoló egy családi vetítéssel indult, s ma már – egy év elteltével – folyamatosan kérik fel őket vetítésre, „mesélőestre”. Az El Camino élményeiről beszélgettünk hármasban…
– Hogyan született meg a gondolat, hogy nekivágjanak a zarándoklatnak?

I. E.: 2005 januárjában Gáll Zsófi kolléganőm azzal rontott be a tanáriba, hogy nyáron végigjárja Szent Jakab zarándokútját Spanyolországban, gyalog csak 800 km, és szívesen látja a vállalkozókedvű útitársakat. Először jót nevettünk, aztán a lelkesedése valahogy rám is átragadt. Fogalmam sem volt, hogy ezt az ősi zarándokutat ma is emberek ezrei járják, évről-évre növekvő számban. Úgy éreztem, ez egy csodálatos lehetőség, hogy a természetet járva egy teljes hónapot szenteljek az elmélyülésre, az önvizsgálatra, az Istennel való kapcsolatom megerősítésére. Tudtam, hogy valami fantasztikus dolog előtt állok, mégis voltak félelmeim. Három hónap kellett, míg végül ki tudtam mondani az igent.

– Hogyan készült az útra?

I. E.: – A lelki felkészülésben az volt a hosszú, amíg eljutottam az igen kimondásáig. Leginkább attól féltem, hogyan fogom bírni egy hónapon keresztül 10 kg-os hátizsákkal a napi 25 km-es gyaloglást hőségben és hegyeken át. Féltem az ismeretlentől, elsősorban saját korlátaim megtapasztalásától. Közben zajlott az iskolaév, nem volt idő és mód edzéstervek kidolgozására és végrehajtására. Egyszer elmentünk Zsófival egy 25 km-es túrára a Pilisbe nagy hátizsákkal, aztán másnap szörnyülködtünk, hogy micsoda izomlázunk van! Leszoktam a liftezésről a házunkban, és próbáltam 10 kg alatt tartani a hátizsákba pakolandó dolgokat. Mindezek ellenére tudtam: van, amire úgysem tudok felkészülni. Akkor nyugodtam meg igazán, amikor kimondtam: „Istenem, történjen minden úgy, ahogy te akarod!”

– Milyen érzéssel vágott neki az ismeretlennek?

I. E.: – Olyan típusú ember vagyok, aki szereti pontosan megtervezni az életét, tudni előre, mikor, hol és mit fog majd csinálni. Az elindulásban ez volt talán a legnehezebb: elfogadni az ismeretlent, rábízni magam a gondviselésre, hiszen nem volt olyan nap, amikor biztosan tudtam volna, hol és mit fogunk enni, hol és mikor fogunk aludni, bírja-e a lábam a távot, kikkel fogunk találkozni… Zsófinak ez sokkal könnyebben ment, sokat tanultam tőle. Fantasztikus élmény volt megtapasztalni, hogy ez a fajta ráhagyatkozás mekkora szabadságot ad. Az isteni gondviselés pedig kézzelfogható valóság az úton. Isten mindig tudja, hogy mire van a legnagyobb szükségünk, és akár a legelképesztőbb módokon küldi a segítséget, legyen ez egy vízcsap, egy árnyékot adó fa, egy szivárvány, egy SMS vagy egy ismeretlen útitárs.

– Honnan hova vezet a Szent Jakab út?

G. Zs.: – A kiindulópontot mindenki maga szabja meg, gyalogolhattunk volna Budapestről is. A cél a spanyolországi Santiago de Compostela, ahol a hagyomány szerint Szent Jakab apostol sírja található. A legtöbben a francia-spanyol határ közelében kezdik meg útjukat, mert innentől van igazán kiépítve a zarándokok számára. Ez az út szinte nyílegyenesen, kelet-nyugat irányban szeli át Észak-Spanyolországot. A spanyolok úgy hívják: el camino. Santiagóból még háromnapi járóföldre van az Atlanti-óceán partján egy Finisterre nevezetű városka (azaz a világvége, ahogy a rómaiak elnevezték), ahol a tengerbe nyúló hegyfok szikláin, egy világítótorony tövében szoktak hálát adni a zarándokok a szerencsés megérkezésért és az út minden ajándékáért.

– Egy olyan utat jártak be, amit már milliók megtettek évszázadok alatt. Mit meséltek a kövek, a régi templomok romos falai?

I. E.: – A camino egyik varázsa pont az, hogy lépten-nyomon érezni, megszentelt úton járunk, ahol előttünk és utánunk is milliók haladtak és fognak még haladni különféle érzésekkel, gondolatokkal a szívükben, de azonos cél felé. Az Egyház egyetemességét éltem át, amikor az esti zarándokmiséken a papok ugyanazzal a középkori áldással bocsátottak útra minket, a világ legkülönfélébb pontjairól érkező zarándokokat. Ezen az úton semmi sem halott: az elhagyott, bencés kolostor romos falai között zarándokszállás várja a vándorokat, a hegyekben egy kis közösség az egykori templomos lovagok szolgálatát folytatja, a kőbe vésett kagylók, a templomok, Szent Jakab szobrai, az út mellett felállított kőkeresztek ugyanolyan irányjelzők egykor és ma.

– Hogyan telik a zarándok napja?

G. Zs.: – Általában fél 6 és 6 között keltünk, és már úton voltunk, mire 7 óra körül felkelt a nap. Délelőtt, amíg nem állt be a nagy forróság, mindig gyorsabban tudtunk haladni. Minden naphoz hozzátartozott a reggeli imádság, amit egy templomban vagy kicsit letérve az útról, a természetben mondtunk el. Dél és 1 óra között mindig elértünk egy települést, ahol még tudtunk vásárolni valami ebédre valót, aztán eljött a nagy szieszta ideje, amikor a 40 fok elől mindenki bezárkózik hűs házába. Mi is lepihentünk valami árnyékos helyen, akar egy szőlődomb közepén, vagy épp egy város főterének pázsitján. Délután 4–5 óra körül indultunk csak tovább, s igyekeztünk tartani a napi 25 km-es átlagot. Nagyon jó érzés volt megérkezni egy szállásra, főleg, ha helyünk is volt. Jöhetett a fürdés, aztán a mindennapi mosás és a vacsora. Sok helyen tartottak esti misét vagy szentségimádást a helybéli templomban a zarándokoknak. Amikor tehettük, elmentünk ezekre. Este 10-kor a hálókban lekapcsoltak minden lámpát. Vicces élmény, amikor 20–30–40 ember próbál egyszerre elaludni…

– Egy zarándoklat egyszerre jelent fizikai és lelki utat. Milyen lelki utat járt be?

G. Zs.: – A fizikai megterhelés eltörpült mindahhoz képest, amit az úton megtapasztaltam és kaptam. Csodálatos volt, hogy csak olyan gyorsan haladhattam előre, ahogy a lábam vitt… Lassan rájöttem, minél lassabban megyek, annál több dolgot veszek észre a környezetemben és önmagamban. A vége felé úgy éreztem, hogy a napi 25 km is száguldás, mert nem tudom feldolgozni a sok élményt és benyomást, ami a nap során ért. Az út során mindketten vezettünk egy lelki naplót, amibe leírtuk mindazt, ami megvilágosodott bennünk. Nagyon sokat tanultam magamról: hogyan viselem a szenvedést, hogyan tudok ráhagyatkozni Istenre, mik a ragaszkodásaim, amit el kell tudnom engedni.

– Mi mutatott irányt a lelki és a fizikai úton?

I. E.: – A camino útjelzői a sárga nyilak és kagylók. A zarándoknak nincs szüksége térképre, mert ezek biztosan útbaigazítják. Az életünk is olyan, mint egy zarándoklat, folyamatosan úton vagyunk, Isten pedig irányjelzőket helyez el ösvényünk szélén, amik segítséget adnak a helyes irány követéséhez, csak észre kell venni őket. Mióta hazajöttem az útról, folyamatosan tapasztalom, hogy léteznek ezek a lelki szemmel látható nyilak. Ha kellően nyitottak vagyunk Isten és az emberek felé, ha minden reggel ki tudjuk mondani, hogy Istenem, ma ismét rád bízom magam, akkor csodás felismerésekben lesz részünk. Sárga nyíl lehet az életünkben egy mosoly, egy madárfütty, egy könyv vagy egy váratlan találkozás.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>