Cikkek listázása

Az érett búzakalász példája

Szerző: Koller Gyula

Június hónapnak gyermekkorom óta ez az elnevezése él bennem: kalászérlelő hónap. Júniusban már hosszabbak a napok, ezért az iskola után több időnk volt arra, hogy gyakrabban kijárogassunk a határba és játék közben nézegessük a gabonaföldeket, különösen a szép búzatáblákat. Eleinte azt figyeltük, hogyan kalászosodnak, később, a hónap vége felé, hogyan telnek és hogyan szőkülnek a kalászok. Külön gyönyörűség volt nézni az aranyossá érett, lehajtott fejű búzakalászokat. Emlékszem, hogy az egyik évben hideg tavasz volt, és a kalászok lassan kezdtek kifejlődni. Bántott a dolog, és megkérdeztem nagyapámat: „Az idén nincsen kalászérlelő június?” „Ne félj, kis unokám – felelte –, Péter-Pál éjszakáján megszakadnak a gabona gyökerei, s attól fogva éjjel-nappal érik a kalász.” „Ez biztos?” „Biztos hát – felelte –, mert így tartja a néphit.” Elhittem a „néphitet”, és láttam, hogy a két apostol ünnepe után csakhamar megértek a búzakalászok, és jöhetett az aratás emberpróbáló munkája.

Mi, falusi gyerekek óvodásként még sajnáltuk, hogy az aranyos kalászfejeknek a kasza alatt a földre kellett hullaniuk. De később megértettük, hogy szükség van a kalászok learatására, és igyekeztünk besegíteni az aratóknak. Aztán segítőkészen ott nyüzsögtünk a cséplőgép körül. Élveztük, amikor a gabonakévéket az etető óvatos adogatással beleengedte a cséplőgép dobjába, hogy nagy zúgással szétválassza az értékes gabonaszemet a kevésbé értékestől, és azt szalmává, törekké vagy pelyvává zúzza. A szalmát kazlakba rakták, a pelyvát és töreket kupacba gyűjtötték, a gabonaszemet pedig nagy figyelemmel zsákokba gyűjtötték. Először raktárban tárolták száradni, majd a szükségnek megfelelően malomba került, és ott lisztté őrölték. A búza (és a rozs) lisztjéből készült a kalács meg a mindennapi kenyér, amelyért naponta imádkozunk. Voltak kiváltságos helyek is, ahol a búzaszem lisztjéből ostyakenyér készült, hogy aztán a papok a szentmisén Krisztus testévé változtassák át. A búzaszemnek ezt az útját jól megfigyeltem falusi gyermekként. S én mindmáig ilyen összefüggésben gondolok a kalászérlelő júniusra, és hálás szívvel köszönöm meg az Úrnak a természetes kenyérszaporításnak ezt az évente megismétlődő nagyszerű csodáját.

Június hónapja azonban nemcsak kalászérlelő hónap, hanem az iskolákban az érettségik hónapja is. Ilyenkor voltak és vannak nagyrészt ma is az érettségi vizsgák. A kis diákból vén diák lesz, és a ballagás után eljut oda, hogy érettségit tegyen. A sikeres vizsga után hivatalosan is éretté nyilvánítják. Az én diákkoromban nagy dolog volt az érettségi. Komáromban diákoskodtam, s emlékszem, hogy a sikeres matúravizsga után az érettnek nyilvánított fiatal sétapálcát vett, és mindenkit bámulatba ejtve úgy sétált végig a város sétálóutcáján, mint egy tekintetes úr. Úgy tudták, az érettségi jogot is ad hozzá. Az érettséginek manapság is megvan a becsülete. Ez helyes is lenne, ha az érettségi után a fiatalok nem állnának meg a fejlődésben, és ha tudatában lennének: az érettségi csak a „felemelkedés” kezdete, ha nem lépünk tovább, elkallódás, éretlenség következik. Gondolniuk kellene a velük egy időben érő búzakalászra. Ha valaki nem kész elvállalni, hogy az élet cséplőgépe szétválassza benne az értékes búzamagot az értéktelen szalmától, esetleg pelyvától, üres lelkű ember lesz. Ha valaki nem képes arra, hogy a fájdalmak malomkövei közt igazi emberré, Isten akarta szerinti „teremtés koronájává” váljon, nem lesz hasznot hozó tagja sem az emberiség nagy családjának, sem a társadalomnak, de még a saját Egyházának sem.

Örülünk a kalászérlelő júniusnak, mert jut az asztalunkra finom mindennapi kenyér és lesz szentségi kenyerünk is lelkünk táplálására. Örülünk, hogy sok fiatalnak sikerült leérettségiznie. Gratulálok nekik, és a továbbiakban is ajánlom figyelmükbe az érett búzakalász példáját.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>