Beszélgetés a debreceni dr. Tóth Sándor rubindiplomás jogásszal
Mindvégig embernek maradni
Szerző: Kovács Ágnes
Fotó: Kovács Ágnes
Tóth Sándor rubindiplomás jogi doktor hihetetlen szellemi frissességgel – mintha csak tegnap történt volna – emlékezett a nevekre, a történetekre, paragrafusokra. Több száz fotója, (kiadásban meg nem jelent) regényei, verseskötetei szenvedélyes természetszeretetéről, gazdag, tevékeny életéről tanúskodnak. Izgalmas történeteiből nehéz választani. A 20. századi magyar történelem viharaiban sokan felnéztek becsületességére, igazságos döntéseire. Egyenes jelleme példaértékű a mai nemzedék számára. Egyházi vonatkozású peres ügyekben papokat mentett meg az akasztófától.
– Édesanyám katolikus, édesapám kálvinista volt. Édesapámmal együtt tértem át a római katolikus hitre Egerben, akkor kaptam keresztapámtól egy imakönyvet, a következő gondolattal: „Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik.” Mint szenvedélyes turista évtizedeken keresztül jártam a Bükk hegységet, és amikor eltévedtem, az iránytű megmutatta a helyes utat. Az én életem iránytűje Pál apostol mondata lett, ami nemcsak engem, de mások életét is megmentette. A sógorom katolikus prépost volt, az ő személyisége, istenszeretete nagyon komoly befolyással volt akkori és későbbi életemre.
– Az 50-es években vannak olyan momentumok, amelyek világosan mutatják a kommunisták egyház elleni ellenszenvét. Ez az ellenszenv határozta meg az akkori idők pereit, eljárásait, amelyek igazságtalanok, nagyon sok esetben embertelenek voltak. Ebben a helyzetben egy kommunista állam ügyészeként mit tudott tenni?
– 1945-ben már kinevezett királyi ügyész voltam, és miután elveszítettük a II. világháborút, a Jaltai egyezmény értelmében Magyarországnak felelősségre kellett vonni a háborús és a népellenes bűnösöket. Heves megyében ezt a megtisztelő feladatot rám akarták hárítani, de háromszor is visszautasítottam. Tudtam, hogy életveszélyes feladat úgy helytállni, hogy az minden vonatkozásban megfelelő legyen. Majd 10–12 asszony sírva jött hozzám, és könyörögtek, hogy vállaljam el, mert a férjeik az egri vár kazamatáiban vannak fogva tartva hetek óta, nem tudnak róluk semmit. Akkor tehát döntöttem: felhívtam az Ideiglenes Debreceni Kormányt, és bejelentetem, hogy elvállalom.
– Azelőtt nem is volt ilyen intézmény.
– A megszervezése nehéz volt, hiszen valóban ilyen szervezet Magyarországon még soha nem volt. Egyedül voltam ügyész, nekem kellett felvenni a kapcsolatot a pártokkal, (Polgári Demokrata Párt, Kisgazda Párt, Paraszt Párt, Szociáldemokrata Párt, Kommunista Párt). Két népbíróság alakult meg akkor Egerben, mindkettőnek törvényszéki tanácselnök volt az elnöke, a tagjai pedig a pártok egy-egy bírája és a szakszervezetnek egy embere. Gyöngyösről 120 foglyot hoztak. A rendelet úgy szólt, hogy le kell tartóztatni azt, aki tisztséget tölt be a nyilasoknál, vagy pedig tevékeny működést fejt ki. Nos a rendőri kihallgatások után megállapítottam, hogy körülbelül 20 ember esik a rendelet hatálya alá, és a 120-ból 100-at hazaengedtem. Ők földművelő parasztemberek voltak. Egerből, az egri várból pedig értelmiségi foglyokat és fogvatartott papokat hoztak.
– Milyen vádakat emeltek ellenük?
– Voltak érdekes esetek. Gyöngyöstarjánban aratási ünnepség volt. Az ünnepre készítettek egy díszkaput, aminek az egyik oldalára Rákosi Mátyás arcképét piros zászlóval, a másik oldalára pedig a magyar zászlót a Kossuth-címerrel helyezték el. Kitört a vihar és belecsapott a villám a kapuba. A rákosi oldal porig égett, a másik oldalnak semmi baja nem lett. A tisztelendő úr, aki csodának tartotta az esetet, nem tudta kihagyni ezt a szentbeszédéből sem, de befejezni már nem engedték, mert azonnal letartóztatták. Így került hozzám a plébános úr. Természetesen kihallgattam, nem akartam azonnal elengedni, egy éjszakát bent tartottam és másnap megszüntettem a nyomozást. Hazaküldtem.
A várból hozott foglyok toprongyosak, piszkosak, mocskosak voltak, a napi élelmüket – egy marék forró rizst – a markukba nyomták, ha meg tudták tartani, ettek, ha nem, akkor nem ettek. Köztük volt Kriston Endre püspök úr, aki egyik beszédében az székesegyházban a kommunizmus veszélyeire hívta fel a figyelmet. Ez volt a bűne. A mindkét füléből, orrlyukából kifolyt vastag véralvadás kemény bántalmazásról tanúskodott. Megkezdtem volna a kihallgatását, de teljesen meg volt zavarodva, nem tudtam vele szót váltani. Azonnal orvosszakértői vizsgálatot rendeltem el, ami több 20 napon belüli sérülést állapított meg, azon kívül a hátán és a fején lévő külsérelmi nyomok arra utaltak, hogy agyba-főbe verték. Őt elengedni nem tudtam, átvezettettem a Ferenc-rendi kolostorba, ahol gondjaikba vették, majd megszüntettem a nyomozást. Körülbelül 8 pap ellen indítottak eljárást, de minden esetben felmentettem őket.
– Nem volt, aki ezt akkor felülvizsgálta?
– Természetesen nem nézték ölbe tett kézzel, hogy szabadon engedem féltve őrzött foglyaikat. Koltai Grejner Izsó, a kommunista párt egyik bírája – aki az 1918–20-as években a Kun-Szamuely-féle kommunizmus idején Felsőtárkányon párttitkár volt – rettenetes gyűlöletre fakadt ellenem és följelentett a rendőrségnél, a Nemzeti Tanácsnál (ami a pártokból alakult felelős testület volt), az igazságügy miniszternél, ami kellemetlen volt, mert ha valakit a B listára helyeztek, az elveszítette az állását. Nekem akkor már két gyermekem volt. Megtudták ezt a városban az emberek, és az alispán, a polgármester, a nemzeti bank elnöke, a város összes megmaradt zsidósága mellém állt, és fölterjesztették az ügyemet a miniszterhez. Erre a miniszter nem tudott mit tenni, felmentettek. A kommunisták kivételével mindenki mellém állt. Erre Koltai Grejner Izsó följelentett a szovjet parancsnoknál és a szovjet titkos rendőrségnél. Ez akkor az egri főplébánia épületében volt. De ott utaltam arra, hogy ők ide felszabadítóként érkeztek, és a nép nem örülne annak, ha tudná, hogy a foglyokkal azt folytatják, amit a Gestapo elkezdett. Így ez sem sikerült Koltai Grejner Izsónak. Innen is elengedtek.
– Volt, akit nem sikerült felmentenie?
– Akinek akartam, annak elintéztem a szabadlábra helyezését. Ezek a határozatok jelenleg Debrecenben, a Déri Múzeumban vannak Korompai Balázs történész őrzésében.
– Meddig látta el a népügyészi tisztséget?
– Ezt egy évig bírtam. Reggel 5-kor mentem be a hivatalba és este 11–12-ig dolgoztam. Ez alatt az idő alatt 650–700 foglyot kellett kihallgatnom, ellátni heti két tárgyalást, meghozni a határozatokat, kapcsolatot tartani a rendőrséggel, a pártokkal, a népbírósági tanácsokkal. Nagyon elfáradtam. Az előbb említettem, hogy életveszélyesnek tartottam ezt a munkát. Az utódom egy évi munkája után ismeretlen körülmények között elhalálozott. Egy nagy nyomozás után, 1950 áprilisának végén Egerből áthelyeztek Debrecenbe. Ki akartak vonni engem a sógorom befolyása alól. Nem nagyon illett egy kommunista államban, hogy az államügyész minden vasárnap templomba jár a családjával együtt. A sikkasztás, gyilkosság megbocsáthatóbb bűn volt, mint az, hogy pap volt a sógorom.
– Köztudomású, hogy az egyházi vagyonokat államosították, a szerzetesrendeket megszüntették, a szerzetesek nagy részét internálták, a főpapok mellé egyházügyi előadót állítottak, és mindenkit kényszerítettek arra, hogy belépjen a békapapi mozgalomba.
– Nagyon sajnáltam a papokat abban az időben. A békapapi mozgalomba legtöbben – közbeeső megoldásként –, kénytelenek voltak belépni, hogy legalább kapcsolatot tudjanak tartani a híveikkel, és ápolni tudják a vallásos érzéseket. Olyan lelki terror alatt álltak, amit sok esetben nem tudtak kivédeni. Tudok olyan esetről, ahol virágzott a vallásos élet, elsőáldozások, bérmálkozások voltak, hivatások születtek még ezekben az időkben is. A híveknek kevésbé kellett megküzdeniük a kommunizmus vallásellenességével. A pap tudta, hogy mibe kerül ez.
Nehéz idők jártak. Boldog vagyok, hogy az Úr megtartott hitemben, és becsületes, egyenes jellemű ember maradhattam. 93 éves vagyok, nem félek a haláltól, a számadástól, mindig mindent megetettem, ami tőlem tellett. Tudom, hogy a Jóisten dönt földi életem végéről is, de szeretnék már találkozni a feleségemmel.
