Kenyérosztás keddenként a kolozsvári ferences templomban
Tanúságot tenni a testvériségről
Szerző: Lukács János
Fotó: Lukács János
A mise után következik a nem kevés rátermettséget és némi tapasztalatot igénylő szétosztás. Először a számokkal rendelkezőket engedik be, utánuk következik bárki, aki éppen rászorulónak gondolja magát. „Eleinte kissé rendszertelenül történt a kenyérosztás, az asszonyok maguk foglalkoztak ezzel, de sok volt az elégedetlenkedő” – meséli Leó atya. Később felírták a jelentkezők címét, felkeresték őket, és az igazán szükséget szenvedőknek adtak egy számot, afféle szegénységi bizonyítványként, így ők minden kedden biztosan hozzájutnak néhány kenyérhez. Jelenleg több mint 200 ember szerepel a nyilvántartásban, ők alkalmanként 3–4 kenyeret is kapnak. Elégedetlenkedők persze így is akadnak, de hát a ferencesek tisztában vannak azzal, soha nem lesz mindenki elégedett. A provinciális inkább azon bosszankodik, hogy egyesek visszaélnek az ingyenkenyér lehetőségével. „Van egy férfi, aki azzal foglalkozik, hogy a főtéri feketepiacon valutát árul, keddenként pedig képes idejárni kenyérért” – említi tanácstalanul a különös példát, hiszen ők senkit nem utasítanak vissza. Annál is inkább, mivel ő maga éppen a délelőtti szentmisén beszélt arról: a mai szerzetes legfőbb feladata, hogy tanúságot tegyen a testvériségről. A Szent Antal tiszteletére végzett kenyérosztás egyébként régen minden ferences templomban bevett gyakorlat volt, de Leó atyának nincs tudomása arról, hogy Kolozsváron kívül még valahol élne a hagyomány.
Szemmel látható, hogy az enyhén őszülő Leó atya különösen jóban van a Fennvalóval – úgy beszél az Istenről, mint személyes, jó barátról szokás. A tény, hogy alig 38 évesen választották meg az erdélyi provincia élére, nem kis kihívást jelentett számára, de azt is tudja: a Gondviselés segítsége nélkül nem sikerült volna mindaz, amit a hat év során megvalósított. Megbízatása idén májusban jár le, az új választásokon pedig legfeljebb három évvel hosszabbíthatják meg a testvérek a mandátumát. „Jobb lenne többet foglalkozni lelkigondozással, mint adminisztrációval” – vallja be aztán, noha idejének jó részét jelenleg is igyekszik lelki beszélgetésekre, gyóntatásra szánni. Rendszeresen, hetente három napon fogadja a különböző problémákkal küszködő embereket, naponta ötöt, és mindenkire 45 percet szán. „Tanácsot sokszor nehéz adni, de előfordul, hogy nem is szükséges. Legtöbbször az is elég, ha meghallgatom a gondjaikat, mert tudják, hogy hogyan kell továbblépniük az életben” – mondja, majd nevetve mutat a mindig kéznél levő papírzsebkendő-csomagra. Előfordul ugyanis, hogy valaki „nem készül fel” arra: bizony a lelki beszélgetés során jobban elérzékenyül, mint gondolta volna. A beszélgetésekről Leó atya rövid feljegyzést is készít, különösen, ha valaki első ízben keresi fel. „A második találkozás előtt aztán átfutom a jegyzeteket, így könnyebb újra belehelyezkedni az illető világába” – állítja a szerzetes, aki sokszor bizony elég fárasztónak tartja ezt a fajta munkát. Az mindenesetre nagy előnye a szerzetesnek, hogy sokkal nagyobb szabadsággal rendelkezik, mint egy plébános vagy káplán, és olyan dolgokkal is foglalkozhat, amelyekre nekik nincs idejük.
A lelki beszélgetésekből a közösség többi tagja is kiveszi a részét. Noha majd minden napra „betábláztak” valamilyen tevékenységet – ifjúsági vagy felnőttcsoporttal való foglalkozást –, a csütörtöki napot a ház saját közösségének erősítésére szánják. A lelki elmélyülés annál is inkább fontos, mivel a gyóntatás az egyik legmeghatározóbb tevékenység a ferences templomban. „Még a görög katolikus papnövendékek is idejártak egy időben gyónni, meg is kérdeztem a rektort, vajon mi lehet az oka” – meséli. Hogy miért gyónnak szívesebben a ferenceseknél az emberek, mint más templomban, arra nehezen magyarázatot találni, az viszont tény, hogy a szentmisék előtt évközi vasárnapokon is ugyanolyan hosszú sorokban állnak a hívek a ferences gyóntatószéknél, mint a plébániatemplomokban adventben és nagyböjtben szokás. „Szerénytelenség volna azt állítani, hogy a szerzeteshez nagyobb bizalmuk van az embereknek, mint a világi papokhoz” – igyekszik kitérni Leó atya a válaszadás elől, de azért nevetve említi a mondást: állítólag a székely ember, ha barátot lát, már gyónhatnékja támad. Az viszont kétségtelen, a gyóntatás rendszeressé tétele – a bűnbánat szentségét a szentmisék előtt szolgáltatják ki – nagyban hozzájárult a hívek „megszoktatásához”. És nemcsak a katolikusok jönnek. „A múltkor egy református ember tévedt be a gyóntatószékbe – eleveníti fel a szokatlan helyzetet Leó atya. – Persze gyónás nem lett a dologból, de beszélgetés azért igen.”
Szabadidő? Alig ismert fogalom ez a provinciális életében. Talán, ha májusban másvalakit választanak meg a rendtartomány élére, akkor több ideje lesz foglalkozni a méhcsaládokkal is, amelyek jelenleg Désen várják a tavaszt. A ház közelében egyelőre a két nyuszi kergeti egymást, szürkén, de mégis ugyanazzal a vidámsággal, amely az egész rendnek különös sajátja.
