60 éve írták alá a lakosságcsere-egyezményt
Ősei földjén idegen, testvérei közt ellenség
Szerző: Mészáros Péter
Ennek megfelelően a háború után megalakuló rendszer radikális leszámolásra készült. A szudéta németek elűzése maradéktalan sikerrel zárult. A potsdami konferencián résztvevő hatalmak azonban nem járultak hozzá a magyarok hasonló módon történő eltávolításához. Persze nem mintha a csehszlovák kormányt mindez jobb belátásra bírta volna – inkább csak feldühítette a bosszúra szomjas vezetést.
Miután a Nyugat a győztesek felelőtlen kegyetlenségével a Szovjetuniónak vetette Európa szívét, már nem különösebben érdeklődött a megvert kis nép sorsa iránt. Az 1945-ben meginduló deportálásokra is csupán Mindszenty József bíboros-hercegprímás tiltakozására figyelt fel. Tenni persze nem sokat tett ellene…
*
„A kerületi Nemzeti Tanács, Érsekújváron; a Szlovák Nemzeti Tanács 1945/26 törvényhatározatának 3 § értelmében (...) visszautasítja Mészáros Mihály érsekújvári lakos kérését, melyben nemzeti és állami, valamint népi-demokratikus megbízhatóságának igazolásáért folyamodott.
Indoklás: A vizsgálat során kiderült, hogy nevezett magyar nemzetiségű. Mint ilyen, nem jogosult a nemzeti és állami, valamint népi-demokratikus megbízhatóság igazolására.”
Az Érsekújvári Kerületi Nemzeti Tanács határozata. (Szlovák eredetiből.)
Érsekújvár, 1948. január 21.
*
Megindult az úgynevezett reszlovakizációs folyamat, ennek egyik ideológusa, Vladimír Clementis úgy vélte, hogy mivel Európát a Szovjetunió szabadította fel a fasizmus alól, ezért a szláv népeknek mindenki hálával tartozik. A nagy szláv testvériség „tagállamában”, Csehszlovákiában ezért másnak nincs helye. Kijelentéseit azzal a tragikusan elképesztő elmélettel támasztotta alá, mely szerint a magyarok többsége tulajdonképpen csak öntudatát vesztett szlovák.
Legtöbbször azonban a reszlovakizációnak kényszerből behódoló magyarok is marhavagonokban találták magukat. Az államalkotó nemzetbe ugyanis csak a magyar nyelv teljes elvetésének, a szlovák kultúrával való érzelmi és értelmi azonosulásnak árán lehetett beilleszkedni. A vagyonosabb gazdáknak persze még az esélyt sem kínálták fel. Tulajdonukat belső kolonistáknak vagy külföldről betelepülő szlovákoknak szánták.
Mindennek hivatalos törvényi hátteret a Moszkvában készült, 1945. április 5-én meghirdetett Kassai Kormányprogram adta. Ennek VIII. fejezete kimondta, hogy minden magyar – nemzetiségénél fogva – háborús bűnös, állampolgárságával együtt vagyonát is el kell veszítenie (108. dekrétum).
Míg a trianoni békediktátum után, 1920-ban létrejött csehszlovák alkotmány kimondta, hogy az állam minden lakója – származásra, vallásra való tekintet nélkül – szabadon használhatja anyanyelvét, addig a pánszláv mételytől és a kommunizmustól fertőzött új törvénykezés már csak „telepesek ivadékaiként” emlegeti a Felvidék őslakóit.
„A Szlovák Liga – mint a Szlovákia nemzetileg vegyes területeinek gondviselésével megbízott szervezet – megalakulásától kezdve kereste a módját annak, miként tudná a Szlovák nemzet eltévelyedett és félrevezetett tagjait visszatéríteni. Ezért terjesztette elő a reszlovakizáció javaslatát, melyet a Csehszlovák Köztársaság kormánya elfogadott. Így a Szlovák Liga megmentette Önt, és visszavezette a nemzethez, melyből származik – mindezt a Csehek és Szlovákok közös országában, melyben a nem-szláv nemzetiségek számára nincsen hely.
Azért, hogy az Ön beilleszkedése a Szlovák nemzet egészébe természetes úton, zökkenőmentesen menjen; valamint a bizonytalanság és a kellemetlenségek elkerülése végett, lépjen be a Szlovák Liga helyi szervezetébe. LEGYEN A SZLOVÁK LIGA TAGJA!”
A Matica Slovenská és a Szlovák Liga központi hivatalának röplapja. (Szlovák eredetiből fordítva.)
Pozsony, 1948. január 10.
*
A felvidéki magyaroknak nemcsak a fentihez hasonló „féltően baráti” cédulákat küldözgettek. Portáik falán a ma is jól ismert feliratokat találtak: „Na Slovensku po slovensky!” (Szlovákiában szlovákul!), „Maďari von za Dunaj!” (Magyarok a Duna túloldalára!). Hiába tüntették el keserves munkával, másnapra valaki újból a tudtukra adta, hogy az új urak számára nem kívánatos elemet képeznek!
Az 1946. február. 27-ét (a csehszlovák-magyar lakosságcsere-megállapodást) követő időszakban a magyar családok kézhez kapták a hírhedt „fehér papírokat”, melyekben a kitelepítés tényét és körülményeit közölték velük. Sokuknak csupán pár napja maradt arra, hogy ingóságukat összeszedjék. Voltak, akik csak a legszükségesebb holmikat vitték magukkal. Azt hitték, a rémálom egyszer véget ér, s hogy hamarosan visszatérnek. Mások már a kapuból kilépve belebetegedtek a gondolatba: azt, amit őseik véres-verejtékes munkájukkal rájuk hagytak, már sohasem látják viszont…
1946. február 27-én megindult a magyarországi szlovákok toborzása. A magyarokkal ellentétben őket önkéntes alapon válogatták és számos csábító lehetőséggel kecsegtették. A Magyarország területén szabadon tevékenykedő csehszlovák agitátorok (köztük katolikus főpapok is) munkát, az eddiginél nagyobb földet és házat ígértek. Mindez természetesen sokukra hatással volt. Míg a Felvidékről 89660 magyart üldöztek el, addig helyükre 73273 szlovák költözött. Ez utóbbiak földtulajdona alig fele volt annak, amit az erőszakkal kitelepítettek hátrahagytak.
A szlovák állam számlája 1948 decemberéig 350 millió koronával gyarapodott. Ezt az összeget a konfiskált ingatlanok (üzemek stb.) eladásából vagy bérbeadásából szedték össze.
Míg azonban mások gazdagodtak, a magyarok marhavagonokba préselődve utaztak az ismeretlenbe. Napokon keresztül hánykolódtak az állatoktól, ingóságoktól zsúfolt szerelvényeken. Mikor megérkeztek, sokszor azt hitték, eltévedtek: sokszor a magyarországi településeken is csak szlovák szót hallottak. Kisebbségbe jöttek – éppen úgy, mint ahogy a felvidéki településekbe költöző szlovákok!
Új házuk kapujába érkezvén legtöbbször mélységes keserűség lett úrrá lelkükön. Gazdag portát, szép gazdaságot hagytak hátra – ehelyett most szűkös, vályogfalú, szalmatetős házakba kellett szállást találniuk. S aki végleg beköltözhetett, még jól is járt. Voltak olyanok is, akiket a magyar hatóságok hónapokig dobáltak egyik településről a másikra, míg végül helyet találtak.
A kitelepített magyarok új környezetükben még hosszú évekig idegenek maradtak. Mardosta őket a keserűség, és bár a helyi szlovákok békeszerető, segítőkész embereknek mutatkoztak, hosszú ideig nem bíztak bennük. Számos különbség mutatkozott a két csoport között. A magyarok temperamentumosabb, „hirtelen” emberek voltak. Buzgó katolikusok, akik legtöbbször evangélikus közösségbe csöppentek.
A hatóságok jóváhagyásával olykor milíciák szerveződtek, melyek a felvidékiek megrendszabályozásával próbálkoztak. Legtöbbször tanulatlan verőlegények voltak. Hogy valakit félholtra verjenek, ahhoz néha az is elég volt, ha magyar legényként szlovák lánynak udvarolt.
A „kölcsön-magyarok” és a helyi szlovákság közti ellentétek csak az ötvenes évekre oldódtak fel. A beszolgáltatások, a tsz-ek erőszakos megszervezése mindenkit egyformán érintett.
*
„Érsekújvár városának jogi komissziója ezennel hivatalosan igazolja, hogy Mészáros Mihály, szül. 1910. szeptember. 8-én Érsekújváron; foglalkozását tekintve földműves, özvegy; lakóhelye Érsekújvár, Partizánska utca 49. – 1948. december. 31-ig, úgy, mint az 1948/174-es számú rendeletének megszüntetésének idejéig, születése napjától fogva, az 1886. évi, XXIII. Törvény, 6. § alapján, honi jogokkal bírt Érsekújváron.
A nevezett apja, Mészáros Ferenc, az 1871. évi XVIII. Törvény, 9. § értelmében, honi polgár volt.
A tanúságtételt a nevezett kérésére adtuk ki, honpolgárságának bizonyításának ügyében.”
Községi tanúságtétel.
Érsekújvár, 1949. május. 25.
*
A kitelepítési őrület 1949-ben véget ért. Szerencsére, a száműzetésre szántaknak „csupán” kisebbik része hagyta el szülőföldjét. Aki itthon maradt, megalázó hivatali ügyintézés során kaphatta vissza jogait. A lakosságcsere programja kudarcot vallott: bár a felvidéki magyarságban máig sem gyógyuló, súlyos sebet ejtett, célját nem érte el. Dél-Szlovákiából nem sikerült kiszorítani bennünket. Sőt: a szlovákság – úgy a Csehszlovákia lakosságát képező, mint a Magyarországon kisebbségben élők is jelentős mértékben károsodtak. A betelepülő szlovákok legtöbbször új községükben is kisebbségben maradtak, míg Magyarországon hagyott közösségeik lassan elsorvadtak – tudniillik, elsősorban az azokat összetartó értelmiségiek távoztak!
Családok szakadtak szét, nem egy olyan eset fordult elő, mikor a fogságból hazatérő fiatal nem találta otthon a hozzátartozóit.
Sajnos a magyarok kitelepítéséért felelős ideológia ma is a szlovák közgondolkodásban lappang. A nemzeti lét egyik legfontosabb viszonypontja olykor még ma is a magyarokkal szembeni önmeghatározás (vagyis a magyarellenesség), illetve a pánszlávizmus. Rejtett formában ugyan, ám ezek a gondolatok a kilencvenes évek mečiari politikájában is jelen voltak. Ezek motiválták a nyelvtörvény megoldását, illetve a magyar nyelvű iskolák helyett az ún. alternatív iskolák ötletét. A benesi dekrétumokat ma sem hajlandó újra értékelni senki…
Az idősek, akik maguk is megérték a lakosságcserét, nem szívesen emlékeznek vissza. Sokan már nem is élnek, nincs, aki visszakövetelje jussukat.
Célunk természetesen nem lehet az indulatos vádaskodás: a visszavágás vágya nem vezet sehová. Meg kell bocsátani, és tisztázni kell a múltat – de csak, ha van kinek és kivel. Ma még azonban az uniós Szlovákiában sincs elegendő szándék az igazságtételre és a múlt békés lezárására.
Reméljük, a történelem sodra és az új világ kihívásaiban való egymásrautaltság idővel megbékíti a magyart a szlovákkal. Ha addig legalább egyetlen magyar is marad a Felvidéken…
Felhasznált irodalom
- Molnár Imre – Varga Kálmán: Hazahúzott a szülőföld...
- Püski kiadó, Budapest,1992.
- Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció. Kalligram kiadó, Pozsony, 1993.
- Janics Kálmán: Fenyegetések sodrában c. írása. Magyar Jeremiád. Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946–1948. Vox Nova, Pozsony, 1995.
- A kitelepítéssel kapcsolatos dokumentumokból származó idézetek a fenti sorok írójának családi archívumából származnak.
