„Mostan kinyílt egy szép rózsavirág…”

– Én soha nem versenyezni mentem – summáz Izolda. – Mindig mertem kevés lenni, mert hiszem: aki nem meri felvállalni a keveset, az soha nem lesz több. Egyre inkább rádöbbentem a népdalok bölcsességére, néha már-már zavarba ejtő egyszerűségére, és ezért is éneklem mindig oly nagy kedvvel őket. Különös élményt jelent az is, ha idős embereket hallok dalolni. Például a klézsei Szályka Rózsa népdalait hallván, aki a maga 73 évével olyan puritánul énekel, és olyan tisztánlátás sugárzik belőle, hogy legszívesebben magamhoz ölelném…

Balázs Izolda számára a színpadot jelölte ki az Úr. Többször is felvételizett a színművészetire, az utolsó próbálkozáson a harmadik rostán esett csak ki. Talán éppen azért, mert rajta már nem lehetett alakítani.

Időközben elvégezte Gór Nagy Mária színi tanodáját, és a Rock Színház társulatával eljutott Németországba, Svájcba, Ausztriába; először a Dorian Gray egyik csoportos szereplőjeként énekelte-táncolta végig a turnét, de az Evitában már önálló szerepet kapott. A Madách Színházban egy vizsgaelőadásban elénekelhette Cso-cso-szánt, Dorogi Ákossal közösen CD-t jelentetett meg.

A színjátszós múlt meghatározó Izoldánál is. A kaposvári Déryné Vándorszíntársulat tagjaként tanulta a színészet alapjait. Elég, ha csak a 2000-ben nagy sikerrel bemutatott Árpád-házi Szent Margit legendára gondolunk, amelyben Margitot játszotta a somogyi megyeszékhely főterén, vagy a Rózsaszínű élet mély átéléssel megformált Edith Piafjára emlékezünk, amelyben sikerült elhitetnie velünk: valóban ő ez a törékeny testű, francia énekesnő.

Sokáig kereste a magyarázatot a színművészetis elutasításra. Ma már higgadtan, indulatok nélkül képes beszélni erről is:

– Úgy érzem, azért nem vettek fel, mert a felvételiztetők olyan színipalántákat keresnek, akiket gyermekükké tudnak fogadni, akit gondoznak, akit útnak tudnak majd indítani. Amikor eljutottam az utolsó rostáig, megpróbáltam szép és szeretnivaló lenni, megpróbáltam elhitetni velük, hogy az ő gyerekük vagyok, de kiderült: nem, én nem az ő gyerekük vagyok. Hiszem a Jóistent, ő más utat jelölt nekem.

Kettős küldetéssel indult el Marosvásárhelyre. Egyrészt meg akarta ismerni az erdélyi tájakat, az embereket, s fel akarta mérni az ottani és az itteni emberi-színházi gondolkodás közötti különbséget. Felvételizett a marosvásárhelyi színművészeti egyetemre, ahova maximális pontszámmal elsőként felvették.

Néhány hónap után azonban kénytelen volt otthagyni barátait, akik hiába gyűjtöttek aláírásokat érte, hogy tandíjmentességet élvezzen. Magyar állampolgárként ugyanis egy tanév 1,5-2 millió forintba került volna. Ezt pedig nem tudta vállalni a családja.

S hogy miként érintette meg az istenhit Izoldát? Újra csak visszakanyarodunk Törökkoppányba, ahol bakfislányként szembesült az orvosi ítélettel: nagyapján csak a Jóisten segíthet.

– Ha eddig nem beszélt még vele senki, majd én beszélek, és megkérem, hogy segítsen, mondtam, és a falra akasztott fa rózsafüzérrel elszaladtam a templomba. Megkerestem Galbavy Jenő atyát, s elmondtam neki, hogy nagyapámon, aki korábban téeszelnök volt, csak a Jóisten segíthet. Kértem, járjon közbe az atya is a gyógyulásáért. Én pedig saját szavaimmal fordultam az Úrhoz. Kaptunk is jelet a kórházban; azt mondták: isteni csoda történt, van remény a gyógyulásra. Madarat lehetett volna fogatni velem, s látva a folyamatos javulást, a rózsafüzér visszakerült a falra. Nagyapám állapota egy idő után azonban elkezdett romlani. Be kellett látnom, Isten nem parancsszóra működik! Másfél évtizede történt, hogy felé fordultam, és azóta is próbálok így élni. Végeláthatatlan próbálkozás ez, olyan, mint a szerelem.

Izolda szerint nem könnyű egy fiatal művésznek keresztényként élni. Sokszor úgy tűnik, ez a világ legkönnyebb dolga, szárnyakat ad a hit – gyermekké tesz –, ami a legnagyobb csoda. Máskor meg ott a vívódás, a kétkedés, a csüggedés és a szomorúság, hiszen nem úgy született bele a hitbe.

– Hitem miatt talán nehezebb a sorsom pályatársaiménál, de nem bánom, mert bármibe fogok, bármit csinálok – s nemcsak a hivatásomban, hanem mindenütt –, ott van velem, ott van mellettem az Úr. Ha pedig az ember hittel veti bele magát egy produkcióba, az látszik az előadáson is, hiszen érzékelhető az egység. Ahol viszont nincs együtt a hit fénye és az értelem világossága, ott nincs egység, csak produkció van, amiben ideig-óráig lehet csak szépséget találni.

Természetesen Balázs Izolda sem menekült meg a magánéleti hullámvölgyektől, és egy reményteljes szerelem már a múlté. A huszonéves lány azonban nem siettet semmit. Hiszi és tudja: még várnak rá. Amikor teljesen összegubancolódott az élete, újra felfedezte a természetkínálta látványt, és ezáltal Isten legtitokzatosabb üzenetét: a csendet, a türelmet és a harmóniát. Újra felfedezte a törökkoppányi dombokat, erdőket, mezőket, és nagyapja vadászbarátját is felkereste: tanítaná meg a vadászatra.

A vadászlesen töltött órák izgalma viszont megtanította a kivárás türelmére. Vannak, akik azon gondolkoznak, milyen ruhát vegyenek magukra, s kivel ismerkedjenek a plázában bolyongva vagy éppen egzotikus koktélt kortyolva. Sürgetik az időt, nyugtalanok, úgy érzik, hogy folyton lemaradnak valamiről. Ő memoritereket rögzít, verset ír, edzi a hangját és járja a szépséges somogyi erdőrengeteget. Figyeli a fákat, s némelyiken jeleket fedez fel. Ezek ugyan nem szebbek, nem magasabbak vagy csodásabbak társaiknál, csak jelet viselnek magukon. A jelek pedig utat mutatnak.

Izoldának is, a szép rózsavirágnak.