A világ nem más, mint hatalmas színjáték
Szerző: Szabó Judit
Fotó: Hortobágyi Lilla, Lambert Attila
A farsangi időszak január 6-án, vízkeresztkor kezdődik, zajkeltéssel, kolomprázással, ostorpattogatással, vagyis a farsang kihirdetésével, s egészen hamvazószerdáig (azaz idén március 1-jéig), a nagyböjt kezdetéig tart. A zajos, hajdan az „ördög ünnepének” nyilvánított farsang különösen utolsó napjaiban, az úgynevezett farsang farkán, húshagyó kedden, szárazszerdán és kövércsütörtökön (vagy zabálócsütörtökön) gazdag népi szokásokban. A farsang a tavaszvárás ősi ünnepe, melyben a rémisztő maszkok és a zajkeltés mind a tél elijesztésére, kiűzésére szolgálnak. Manapság is álarcosbálakat, karneváli felvonulásokat, maszkás mulatozásokat szerveznek világszerte. A maszkos alakoskodás az antik görög, római, illetve germán pogány szokásokig nyúlik vissza. Az ókori görögök Dionüszosznak mutattak be áldozatot. A régi rómaiak pedig a február 15-én rendezett Lupercalia-ünnepségeken kecskét szenteltek az isteneknek. Az úgynevezett Saturnalia ünnep alkalmával pedig álarcos felvonulásokat, zenés táncmulatságokat rendeztek. Napjaink egyik leghíresebb karneválja a velencei, de a világ kétségkívül leglátványosabb felvonulása (a legegyszerűbb kosztüm is 100 dollárba kerül) a Rio de Janeiró-i.
A legismertebb alakoskodó szokás: a busójárás
A magyar farsangi szokások a középkorban honosodtak meg. Mátyás király korában itáliai mintára álarcos mulatságokat rendeztek. Nagy farsangolás folyt a tragikus sorsú II. Lajos udvarában is egészen a mohácsi ütközetig. 1525-ben maga az uralkodó is jelmezesen, ördögálarcban jelent meg az ünnepségeken. Az egyház kezdetben rossz szemmel nézte a fékevesztett mulatozást, az ördög művének tartotta, sőt üldözte is, csakhogy a farsang időszakának megünneplését nem tudta visszaszorítani.
A legismertebb alakoskodó szokás magyar nyelvterületen a mohácsi busójárás. A busójárás eredete a török időkbe vezethető vissza. A monda szerint a mohácsiak a törökök garázdálkodása elől a Mohácsi-sziget mocsaras, nádas vidékén kerestek menedéket. Egyik este, amint a tűznél beszélgettek, megjelent körükben egy öregember, aki megjövendölte a török kiűzését. Fölszólította őket, hogy készítsenek különféle fegyvereket fából, és faragjanak maguknak fűzfából rémisztő álarcokat. Aztán egy viharos éjszakán megjelent előttük egy lovag, aki arra szólította őket, hogy kövessék. A törökök a vihar elől behúzódtak a mohácsi házakba. Az őrök is elszunnyadtak már, amikor szörnyű zajra ébredtek, és az álarcos – ördögpofájú – szörnyeket látva fejvesztve menekültek a városból. A modern kori busósok kereplőkkel a kezükben már nem a törököt űzik, inkább a telet és a gonosz szellemeket.
Fényessárga serpenyőből ragyog ránk a fánk
Minden vidéknek megvan a saját ünneplési szokása. A németek Krapfennek, az olaszok bomboloninak, a spanyolok churrosnak, mi pedig fánknak nevezzük a szinte egyetlen hagyományos, egész Európára jellemző farsangi ételt, amely a legegyszerűbb alapanyagokból készül, de tájanként a legváltozatosabb formában és ízben.
A hagyomány szerint az első fánkot a bécsi Krapfen pékmester sütötte. Egész Bécsben senki sem tudott tőle szebb, ropogósabb kenyeret sütni. Sok vevő nem sajnálta a fáradtságot, és a város másik végéből eljött, hogy megvegye. Egyik nap azonban a kenyér nem sült ki időre. A vásárlók igencsak türelmetlenkedtek, és az egyik kuncsaft jól fölbosszantotta a péknét, aki a kezében levő kenyértésztát megpörgette és a vevő fejéhez akarta vágni. A tészta azonban célt tévesztve a sparhelten lévő lábasba pottyant, amelyben éppen zsír olvadt. A tészta a forró zsírban pár perc alatt aranysárgára sült, így egészen véletlenül született meg az első fánk. A bécsiek azóta is Krapfennak hívják.
Táncmulatságok
A farsangi báloknak mind a paraszti életben, mind pedig a városi nagypolgárság körében komoly hagyományai voltak. Az első bált 1385-ben VI. Károly és Bajor Gizella esküvője alkalmából szervezték meg. Mai formájában a bál XIV. Lajos francia király uralkodása alatt terjedt el. Az eladó lányokat, illetve a házasulandó fiatalembereket ezeken a farsangi táncmulatságokon vezették be a társasági életbe. Akik „nem keltek el”, azokat az alábbi rigmussal csúfolták:
„Elmúlt farsang el, el, el.
Kinek használt, kinek nem.
Nekem használt, néked nem.
Én táncoltam, te meg nem.”
