A budapesti Csány családnál jártunk
Családi örömök és ürömök
Szerző: Madocsai Bea, Lambert Attila
Béla: – Mindketten terézvárosiak vagyunk. A Teréz-templomhoz tartozó akkori közösségben ismerkedtünk meg egymással, az esküvőnk is ott volt. Sokat tevékenykedtünk, odaszántuk az időnket, és kerestük Isten igazi közelségét, a személyesebb kapcsolatot az Úrral. Így kerültünk el egy Szentlélek szemináriumra, aminek katalizátor szerepe volt életünkben, sok kegyelmet kaptunk, de azt is éreztük, hogy ez nem a mi lelkiségünk. Olyan jó, hogy sokféle lelkiség van az Egyházban, és mi is sokfélék vagyunk!
Azután megismerkedtünk a Házas Hétvége Mozgalommal, ahol leginkább az ragadott meg minket, hogy más családokban is vannak ahhoz hasonló helyzetek, amelyeket mi átélünk, nem mi vagyunk esetlenek, hanem ezek az élethez tartoznak. Azóta is ehhez a közösséghez tartozunk, de nagyon nagy lökést adott a lelki életünkben a Cursillo is, és talán ennél is nagyobbat a Szent Ignác-i szemlélődő lelkigyakorlat, ami számomra az igazi áttörést hozta Isten és a szeretet felé. Itt tanultam meg a valóság szeretetét. Szépeket gondolni, imádkozni, békességre vágyni, Istennel mély kapcsolatra törekedni: ez a vágy minden hívőben él. Ugyanakkor nehéz szembesülni a valóval, a hitetlenséggel, a hibáimmal. Most azonban már örülök a hibáknak, mert ezek visznek igazán Istenhez. Elbuktam, mert megint nélküle akartam haladni, pedig csak vele megy.
A gyerekeink révén Don Bosco lelkisége is nagy részt kap életünkben. A szalézi közösség – ahol rengeteg időt töltenek – szinte észrevétlenül nevel. Egyszerűen ott vannak a gyerekek között.
„Szeresd, amit ők szeretnek, hogy ők is szerethessék, amit te akarsz, hogy szeressenek” – ez a Don Bosco-i mondás a fülünkben cseng, hiszen sokszor nem könnyű szeretni a fiatalok zenéjét, a stílusukat, de ez a mondás rámutat arra, hogy bízzunk bennük és a kegyelemben, ami működik bennük még a látszat ellenére is.
– Hasonló családi háttérből érkeztek?
Béla: – Édesapám evangélikus, édesanyán katolikus vallású. Az ő kettejük jegyes kori megállapodása volt, hogy nem tartva az általános szokást, a gyerekeiket – a hat fiút és a két lányt – mind katolikusnak keresztelték. Édesanyám ebben a kérdésben kitartó és hajthatatlan volt, s más egyházi előírásokat is betartatott velünk. Gyerekkoromban sokat ágáltam például a hosszúnak és unalmasnak tűnő nagyheti szertartások ellen mindaddig, amíg 19–20 éves fejjel, ceremóniamesterként végig nem éltem minden eseményt szabad elhatározásomból, megértve azok értelmét. Nem tudunk haragudni a gyerekeim hasonló hozzáállása miatt, és el is fogadjuk azt. Várjuk a személyiségük kibontakozásának teljességét, addig a példamutatás marad. A kamaszkor a személyiség kibontakozására a kegyelem által adott idő, ahogyan II János Pál fogalmazott.
Márta: – Mi ketten vagyunk testvérek, ezt is csodaként élték meg a szüleim, mivel anyut fiatalon megműtötték, és az orvos azt mondta neki, lehet, hogy nem születhet gyermeke. Négy megfogant magzatból kettőt mégis sikerült világra hoznia. A papám alkoholista volt, de sosem volt erőszakos vagy bántó, legtöbbször aludt, szinte nem is létezett számunkra. Kiskoromból mégis sok emléket őrzök róla, sokat játszott velem. Később vált teljesen passzívvá. Anyu tizenéves korunkra a család gondjait már lényegében egyedül viselte. Nagyon mélyen hitt, kereste Isten akaratát, és élete örömét utolsó éveire meg is találta. Hitetlen sógorom, aki orvos, az ő halálba kísérése után, temetési miséjén volt elsőáldozó és döntött Isten mellett.
A hit magától értetődő, megkérdőjelezhetetlenül hozzánk tartozó dolog volt. A házban, a munkahelyükön, még az iskolában is tudták rólunk, hogy vallásosak vagyunk, de nem emlékszem, hogy közösen imádkoztunk volna, vagy másképp, érzelmileg is támogatták volna szüleink a hitünk alakulását. Amiben mégis kiválóak voltak, az mások gondjainak meghallgatása és mindenfajta segítségnyújtás. Hordoztak sok kollégát, problémát, sokan fordultak hozzájuk, főleg anyuhoz, de a papa ebben teljesen támogatta, ugyanígy gondolkodott. Példa előttem, hogy mikor a papunk megnősült és gyermeke született, nem álltak be a „jó keresztény” megbotránkozók és nyelvköszörülők sorába. Elsők voltak, akik tudtak róla, és sokat segítettek nekik – miközben persze csalódás volt számukra is, ami történt.
Áldás, hogy ők voltak a szüleim, Isten ajándéka, mert nehezebben ítélkezem és talán jobban megértem azt, aki hasonló gondokkal küzd.
– Önök hogyan próbálják átadni a hitüket a gyermekeiknek?
Béla: – Mi a kezdetektől igyekeztünk az imát és a hit dolgait az életünk részévé tenni, így kerültünk a szaléziakhoz is, ahol nem kellett a szentmisén rettegni, hogy éppen ki szól ránk, mert kicsit mozgolódik vagy sétál valamelyik kisgyerek. Mi is jobban részt tudtunk itt venni a misén, mert engem korábban nagyon zavart az állandó rossz érzés, vajon kit zavarunk, ugyanis nehezen viseltem a lesújtó pillantásokat. Ez lett a mi és gyerekeink mai közössége. Igyekszünk aktívak lenni, a scola vezetésében, apró-cseprő segítségekben, legnagyobb fiunk a gyerekekkel való foglalatosságban. Sok időt töltenek ott, és ez öröm nekünk, hiszen nagyon fontos, hogy milyen közegben vannak, kik a barátaik.
Esténként együtt imádkozunk, legalábbis törekszünk erre. Amíg kicsik voltak, ez könnyebben ment: még ők is megköszönték a napot, hálát adtak azért, ami történt. Most, hogy négy, illetve már csak három (mert a legnagyobb nem ül oda) kamasszal tesszük ezt, első pillantásra totális kudarcnak tűnik a közös imánk. A fiúk inkább csak ülnek és hümmögnek, látványosan nincsenek ott. Mégis azt gondoljuk és hisszük, túl kell látnunk azon, amit a két szemünkkel látunk. Hiszem, hogy így is működik a kegyelem, még ha valamelyik gyerek ellen is áll, ha kora szerint természetes módon tiltakozik is, fontos, hogy legyen türelmünk és hitünk az esti imát továbbra is megtartani az esti menetrendben. Mert a hűség nagyon fontos. Hiszem, hogy Isten másképp lát, mint én: hívja és meg fogja találni őket az ő rendje és ideje szerint. De ettől még nem könnyű a mostani, egyébként normális és nem is nagyon kirívó ellenállásukkal együtt élni.
– Miként változtatta meg egy-egy gyermekük érkezése a család életét?
Márta: – Elég nehéz ezt kimondani, de én nemigen tudtam, mire vállalkozom, mit jelent igazából az anyaság és a család. Lassan érlelt meg a gyerekek sora, a gondok és a kegyelem. Első gyermekünket nagyon vártuk. A szülőágyon éreztem először úgy életemben, hogy érek annyit, mint más, hogy valaki éntőlem függ, és életet adhatok én is. Hazamenve a „mit hogyan kell tenni” gondolatsor kötött le. Nem voltam még képes igazán őrá rezdülni, igazán kapcsolatba kerülni vele. Boldog, büszke, de bizonytalan, kötelességteljesítő, aggodalmas mama voltam. Mikor ketten lettek, a bizonytalanság csökkent, de még mindig a „hogyan kell lennie, mennie a dolgoknak” kérdése uralkodott bennem az igazi odafigyelés helyett. Amikor a harmadik gyermeket vártuk, akkor vettünk részt a Házas Hétvége találkozóján, és kaptunk lelkileg megerősítést főleg abban, hogy máshol ugyanazok a helyzetek fordulnak elő, hasonló gondokkal küzdenek, nem mi vagyunk ügyetlenek, ez a családi élet velejárója.
A három fiú után úgy éreztem, most elég is. Idáig nagyjából úgy alakult minden, ahogy elképzeltük, innentől viszont Isten írta át a mi forgatókönyvünket. Nyolc hónapos volt a legkisebb, amikor kiderült: ismét gyermekünk lesz. Nagyon elkeseredtem, mérges voltam mindenkire, leginkább Bélára. Sokára, majdnem félidőre fogadtam el teljesen, belül is a helyzetet, és vártam igazán, lelkileg is a jövevényt. Ezen terhesség alatt voltam a Szentlélek szemináriumon, és kezdett bennem átalakulni a megfeleléskényszer Isten szeretetében való bizalommá. Boldog voltam a négy fiúval, és késznek, befejezettnek éreztem a családunkat. Vágytam ugyan még gyerekre, de a kényelem azt mondatta velem: elég volt. Mikor két év után megint gyermeket vártunk, nem volt bennem az az ellenállás, ami előtte. Ebben az időben már Szent Ignác lelkiségéből gazdagodtam: még csak csírában, de már alakult bennem a teljes bizalom Isten felé.
Teltek az évek, nőttek a gyerekek, új és új helyzetek elé kerültünk. Szent Ignác nyomán bennem sok kényszer és seb feloldódott. Igyekeztem keresni Isten akaratát, de teljes nyitottság nem alakult ki bennem egy újabb gyermek fogadására. Ez bizony nem tett jót kettőnk kapcsolatának, meg a hitünknek sem, mint kiderült. Hat év után született meg az utolsó kislányunk. Ez a gyermek Isten csodálatos válasza volt egy imámra. Úgy éreztem – ez persze így nem volt igaz –, hogy a mi családunk üres. „Hol a lélek, hol a hit, hol van belőle Isten?” Hiába küzdök magammal azért, hogy megtanuljak szeretni, nem megy. Hiába a sok ima, lélektelenek vagyunk. Most tudom, nem voltunk azok, de akkor így éltem meg. És egy éjjel a férjemmel összekülönböztünk. Nem tudtam aludni. Ilyenkor imádkozni szoktam, de ez más volt. Olyan nyitottság volt bennem, hogy azt kértem: bármi legyen az, ami minket ebből kimozdít, betegség, halál, szegénység, akármi, amire szükségünk van ahhoz, hogy lelkileg épüljünk, hogy a gyerekek, Béla és én is valóban Istenből élhessünk, az történjék meg. Két hónappal később kiderült, újra gyermeket várunk. Mély hálát éreztem, hogy ezt kaptuk: életet, áldást, és nem halált vagy betegséget. A kezdeti hála után azonban kedvetlenné váltam. „Na, kezdhetjük elölről, mikor már nagyok a többiek. Miért nem lett előbb, miért most? Nem akarom.” A hatodik héten az orvosom nem látott szívhangot, másnap be kellett mennem a kórházba, hogy ha ott sem látnak, azonnal műtét következik. Hihetetlen vívódást jelentett nekem az az éjszaka. Hátha nem él és nem kell végigcsinálni? De hogy is juthat ilyen az eszembe? Isten válasza volt az imámra, én meg eldobnám az ő ajándékát? Másnapra már aggódtam és örültem, hogy él. De az újrakezdés nehézsége nem hagyott igazán örülni. Azonban attól kezdve, hogy nem engedtem elvégezni az AFP-vizsgálatot, és nyíltan megvallottuk Istenbe vetett hitünket, elmondva, hogy akkor is elfogadjuk a kicsit, ha Down-kóros lesz, valóban áldássá vált számunkra: gyöngédséget hozott az életünkbe, mindnyájunk számára. A többieket is másképp nézem azóta. Amikor éjjel az alvó babában gyönyörködtem és hálát adtam érte, rájöttem, a többieket is így kell néznem, ha eddig nem is így néztem rájuk.
– Mi az, amit mindenképpen szeretnének megadni gyermekeiknek?Béla: – Kettőnk szerelme biztonságot ad gyerekeinknek. Igyekszünk figyelni rájuk, időt adni nekik, segíteni és mellettük állni, de a legfontosabb, hogy mi ketten eléjük éljük a szeretetet. Sok mulasztásunk van e téren. Én sokára és nehezen tanultam, sőt még tanulom szeretni a valót. A valóságot. Hogy Isten ajándékai vagyunk egymás számára. Hogy a legnagyobb ajándékok a hibáink és a különbözőségeink: ezek tanítanak meg szeretni. Évek sok-sok kudarca tanít minket erre az igazságra és az ezzel járó békére és örömre. Persze sok a buta összetűzés, az elutasítottság érzéséből fakadó szurkálódás, de ahogy múlnak az évek és érlelődünk, hamarabb tudunk visszatérni egymáshoz ezen gondolatok, tapasztalatok és elsősorban Isten segítségével. Mert eszembe jut: nem ellenem ilyen ő, hanem csak mert ilyen. Az „ellenem” hamis szava haragra, önvédelemre és bezártságra késztet, azt elhagyva örülök, hogy itt van mellettem így, ahogy van. Miért ne lehetne pont ilyen?
Úgy gondolom, a gyermekeink legtöbbet biztosan abból visznek el magukkal, ahogyan élünk, és nem abból, amit mondunk. A mi botladozó, laza, de igyekvő életünk – reméljük – így is példa lesz nekik, hiszen nekik minket adott az Úr szülőként, biztosan javukra válunk valami módon, ha ránk bízta őket.
