Cikkek listázása

A budapesti Csány családnál jártunk

Családi örömök és ürömök

Szerző: Madocsai Bea, Lambert Attila

Csány Béla villamosmérnök és felesége, Márta zenepedagógus. 21 éve házasok, hat gyermek szülei. A négy fiú 19, 17, 15, 13 éves, a lányok 10 és 4. Az általuk bejárt lelki útról vallanak, és arról, hogyan tanultak minden jó és rossz tapasztalatból valamit, amit hitük továbbadásához felhasználhatnak.
– Hol ismerkedtek meg?

Béla: – Mindketten terézvárosiak vagyunk. A Teréz-templomhoz tartozó akkori közösségben ismerkedtünk meg egymással, az esküvőnk is ott volt. Sokat tevékenykedtünk, odaszántuk az időnket, és kerestük Isten igazi közelségét, a személyesebb kapcsolatot az Úrral. Így kerültünk el egy Szentlélek szemináriumra, aminek katalizátor szerepe volt életünkben, sok kegyelmet kaptunk, de azt is éreztük, hogy ez nem a mi lelkiségünk. Olyan jó, hogy sokféle lelkiség van az Egyházban, és mi is sokfélék vagyunk!

Azután megismerkedtünk a Házas Hétvége Mozgalommal, ahol leginkább az ragadott meg minket, hogy más családokban is vannak ahhoz hasonló helyzetek, amelyeket mi átélünk, nem mi vagyunk esetlenek, hanem ezek az élethez tartoznak. Azóta is ehhez a közösséghez tartozunk, de nagyon nagy lökést adott a lelki életünkben a Cursillo is, és talán ennél is nagyobbat a Szent Ignác-i szemlélődő lelkigyakorlat, ami számomra az igazi áttörést hozta Isten és a szeretet felé. Itt tanultam meg a valóság szeretetét. Szépeket gondolni, imádkozni, békességre vágyni, Istennel mély kapcsolatra törekedni: ez a vágy minden hívőben él. Ugyanakkor nehéz szembesülni a valóval, a hitetlenséggel, a hibáimmal. Most azonban már örülök a hibáknak, mert ezek visznek igazán Istenhez. Elbuktam, mert megint nélküle akartam haladni, pedig csak vele megy.

A gyerekeink révén Don Bosco lelkisége is nagy részt kap életünkben. A szalézi közösség – ahol rengeteg időt töltenek – szinte észrevétlenül nevel. Egyszerűen ott vannak a gyerekek között.

„Szeresd, amit ők szeretnek, hogy ők is szerethessék, amit te akarsz, hogy szeressenek” – ez a Don Bosco-i mondás a fülünkben cseng, hiszen sokszor nem könnyű szeretni a fiatalok zenéjét, a stílusukat, de ez a mondás rámutat arra, hogy bízzunk bennük és a kegyelemben, ami működik bennük még a látszat ellenére is.

– Hasonló családi háttérből érkeztek?

Béla: – Édesapám evangélikus, édesanyán katolikus vallású. Az ő kettejük jegyes kori megállapodása volt, hogy nem tartva az általános szokást, a gyerekeiket – a hat fiút és a két lányt – mind katolikusnak keresztelték. Édesanyám ebben a kérdésben kitartó és hajthatatlan volt, s más egyházi előírásokat is betartatott velünk. Gyerekkoromban sokat ágáltam például a hosszúnak és unalmasnak tűnő nagyheti szertartások ellen mindaddig, amíg 19–20 éves fejjel, ceremóniamesterként végig nem éltem minden eseményt szabad elhatározásomból, megértve azok értelmét. Nem tudunk haragudni a gyerekeim hasonló hozzáállása miatt, és el is fogadjuk azt. Várjuk a személyiségük kibontakozásának teljességét, addig a példamutatás marad. A kamaszkor a személyiség kibontakozására a kegyelem által adott idő, ahogyan II János Pál fogalmazott.

Márta: – Mi ketten vagyunk testvérek, ezt is csodaként élték meg a szüleim, mivel anyut fiatalon megműtötték, és az orvos azt mondta neki, lehet, hogy nem születhet gyermeke. Négy megfogant magzatból kettőt mégis sikerült világra hoznia. A papám alkoholista volt, de sosem volt erőszakos vagy bántó, legtöbbször aludt, szinte nem is létezett számunkra. Kiskoromból mégis sok emléket őrzök róla, sokat játszott velem. Később vált teljesen passzívvá. Anyu tizenéves korunkra a család gondjait már lényegében egyedül viselte. Nagyon mélyen hitt, kereste Isten akaratát, és élete örömét utolsó éveire meg is találta. Hitetlen sógorom, aki orvos, az ő halálba kísérése után, temetési miséjén volt elsőáldozó és döntött Isten mellett.

A hit magától értetődő, megkérdőjelezhetetlenül hozzánk tartozó dolog volt. A házban, a munkahelyükön, még az iskolában is tudták rólunk, hogy vallásosak vagyunk, de nem emlékszem, hogy közösen imádkoztunk volna, vagy másképp, érzelmileg is támogatták volna szüleink a hitünk alakulását. Amiben mégis kiválóak voltak, az mások gondjainak meghallgatása és mindenfajta segítségnyújtás. Hordoztak sok kollégát, problémát, sokan fordultak hozzájuk, főleg anyuhoz, de a papa ebben teljesen támogatta, ugyanígy gondolkodott. Példa előttem, hogy mikor a papunk megnősült és gyermeke született, nem álltak be a „jó keresztény” megbotránkozók és nyelvköszörülők sorába. Elsők voltak, akik tudtak róla, és sokat segítettek nekik – miközben persze csalódás volt számukra is, ami történt.

Áldás, hogy ők voltak a szüleim, Isten ajándéka, mert nehezebben ítélkezem és talán jobban megértem azt, aki hasonló gondokkal küzd.

– Önök hogyan próbálják átadni a hitüket a gyermekeiknek?

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>