Karácsonyi igaz történet 1944-ből
Az íróasztal
Szerző: Kovács Ágnes
Fotó: Kovács Ágnes
dr. Tóth Sándor rubindiplomás királyi ügyész, aki most Debrecenben tölti napjait, öreg íróasztala mellett üldögélve merül el emlékeiben…
Két hét múlva kaukázusi diófából el is készült a kiváló minőségű, nagyméretű íróasztal. Két börtönőr segítségével elhozta hozzánk a mesterember. Ilike, a feleségem szerény uzsonnával megvendégelte őket, én pedig megköszöntem a mester munkáját.
– Főhadnagy úr, önnek egy hét múlva letelik a büntetése és szabadulni fog – közöltem vele a jó hírt. Vártam, hogy ő is örülni fog, de lehajtotta a fejét és könnyezni kezdett.
– Mi a baj? – fordultam hozzá.
– Az ügyész úr nem tudja? – kérdezte elcsukló hangon.
– Mit kellene tudnom?
– Ügyész úr, én zsidó vagyok. A börtönparancsnok úr utasítást kapott, hogy engem, ha letöltöm a büntetésemet, adjon át a rendőrségnek, a rendőrség pedig a Gestapónak.
Még egyszer megköszöntem a munkáját, kifejeztem elégedettségemet, ő viszont egy kicsit csalódottan nézett rám, mert én erre a kijelentésére nem válaszoltam. Amikor elment, kérdően néztem a feleségemre, hogy mitévők legyünk. A lengyel főhadnagy nagyon értékes ember volt, beszélte az összes szláv nyelvet, gyönyörűen, tisztán beszélt magyarul is. A feleségemmel egész éjjel nem aludtunk. Gondolkodtunk, hogyan segíthetnénk rajta. Abban az időben, ha valaki segített egy zsidó származású embernek, a saját és családja életét is kockáztatta, nem beszélve arról, hogy ha mindezt egy királyi ügyész teszi, annak szörnyű következményei lettek volna. Végül úgy döntöttünk, hogy segítünk rajta. Másnap elmentem a Baranyai és Losonczy asztalos céghez, és a vezető Baranyai urat megkértem, fogadja fel Alexander Smidodát a szabadulása után, amíg nem tud elhelyezkedni. Nagyon jó szakember lévén bátran ajánlottam őt.
– Csak egy gond van – mondtam halkan –, a lengyel százados zsidó származású.
– Ügyész úr, hogy gondolja ezt! Elveszíthetem az életemet, ha egy zsidót befogadok. Ne tessék ilyet kérni tőlem! – az asztalos mester nagyon megrémült, de én igyekeztem megnyugtatni.
– Idefigyeljen – mondtam –, maga nem tudja, hogy ő zsidó, önnek semmi felelőssége nincs ebben az esetben. Erről csak én tudok.
Telefonáltam a rendőrfőkapitánynak, hogy át kellene kísértetni Alexander Smidodát, de ő is a felelősségről beszélt, nem akart tudni semmiről. A lengyel százados végül mégis átkerült a Baranyai és Losonczy céghez.
Teltek-múltak a hetek, hónapok, és én el is feledkeztem a dologról. Közben bejöttek a szovjet csapatok, közelgett a karácsony. A „felszabadító” orosz hadsereg katonái házról házra jártak. Alig volt nő – korra való tekintet nélkül –, akit ne becstelenítettek volna meg. Féltettem a családomat. A város szélén, a gyalogsági laktanya mellett egyáltalán nem voltunk biztonságban, ezért úgy döntöttem, hogy a szentestén bemegyünk a törvényszék épületébe.
Ennivaló nélkül indultunk el, világítás sem volt, így néhány szál gyertyát magunkkal vittünk. Sötétségben jött el a karácsonyeste 1944-ben. A nagyobbik lányom megkérdezte:
– Apu, fog jönni a Jézuska?
– Katikám édes, a Jézuska most nem tud jönni, az angyalkák sem tudnak karácsonyfát hozni, mert a levegő tele van repülőgépekkel és állandóan bombáznak.
Üldögéltünk a csöndben, beszélgettünk a félhomályban, aztán egyszer csak hangos, döngő léptek hallatszottak a folyosó felől. Nagyon megijedtünk. Kinyílt az ajtó, megjelent egy állig felfegyverzett szovjet tiszt, két szovjet katonával. Sötétség volt, a pislákoló gyertya nem adott elég világosságot. A zseblámpa fénye megállt rajtam.
