Salkaházi Sára boldoggá avatásának ünnepélyes kihirdetése
Mostantól fogva Boldognak nevezzék…
Szerző: Kovács Gergely
A boldoggá avatások négy évszázada
A boldoggá avatás egy adott területen vagy szerzetesközösségben élő hívek számára korlátozott mértékben lehetővé teszi vértanúk vagy hitvallók szentként való tiszteletét. A helyi kultusz lehetősége teremti meg az alapját annak, hogy ez a tisztelet oly mértékben kiszélesedjék, hogy el lehessen indítani a szenttéavatási eljárás befejező szakaszát, amely a végleges pápai döntéssel és az illető boldog tiszteletének világegyházi szintre emelésével, a kanonizációval zárul. A boldoggá avatások négy évszázada alatt, 1999-ig több mint ezerhétszáz boldoggá és csaknem hatszáz szentté avatásra került sor. A 20. század utolsó harmadáig a vatikáni Szent Péter-bazilika volt a boldoggá avatások kizárólagos helyszíne. Itt hirdették ki a pápai döntésről szóló apostoli levelet, majd ezt követően a Te Deumot énekelték, mialatt lehullott a lepel az új boldog képéről, és megszólaltak a harangok. A pápa a délelőtti szertartásokon nem jelent meg, csak délután jött le az apostoli palotából, hogy az új boldog ereklyéi előtt imádkozzék.
1971-ben VI. Pál pápa felhagyott ezekkel a szokásokkal, és a boldoggá avatásnak is a szentté avatáshoz hasonló ünnepélyességet adott azáltal, hogy – elsőként a lengyel Maximilian Kolbe atya esetében, aztán egy kivétellel minden további alkalommal – személyesen végezte az egyszerűbbé vált szertartásokat. Ezt a gyakorlatot folytatta II. János Pál pápa is.
Nagy tisztelet a helyi Egyházaknak
A 20. század végén tehát halványodni látszott a különbség a boldoggá és a szentté avatás között, a helyi kultusz pápai engedélyezése és az egész Egyházra vonatkozó tisztelet ünnepélyes, legfőbb pásztori elrendelése között. Egyre hasonlóbb lett egymáshoz a boldogok és a szentek tisztelete is: ma már alig van látványos különbség az emléknapjaik megünneplésében, a képi ábrázolásaikban és ezek templomi elhelyezésében, ereklyéiknek vagy tárgyi emlékeiknek a tiszteletében és megbecsülésében.
XVI. Benedek pápa – legalább az avatások alkalmával – ismét érzékelhetővé akarta tenni ezt az elhalványult különbséget. Ezért nem vesz részt személyesen a boldoggá avatáshoz kapcsolódó hálaadó szentmisén. Ezért bízza meg apostoli levelének kihirdetésével általában a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának bíboros prefektusát. A boldoggá avatás hivatalos szövege, úgynevezett formulája egyébiránt szó szerint megegyezik azzal, amit II. János Pál pápa élőszóban használt:
„Mi, elfogadva Püspöktestvéreinknek valamint Krisztus-hívők sokaságának a kérését, miután kikértük a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának a véleményét, Apostoli Tekintélyünkkel engedélyezzük, hogy Isten Tiszteletreméltó Szolgáját mostantól fogva Boldognak nevezzék, emléknapját pedig a kánonjog előírásai szerint megállapított helyen és módon évről évre megünnepeljék. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.”
Benedek pápa a boldoggá avatások régi-új rendjének meghatározása során ötvözte a több évszázados hagyományokat a 20. századi gyakorlattal: a boldoggá avatás ünnepélyes kihirdetésére ugyanis nem kizárólag Rómában, hanem az új boldogok szülőföldjén, tiszteletük helyén kerülhet sor. Nagy megtiszteltetés ez a helyi Egyház számára, és jelzi a Szentatya bizalmát a helyi főpásztor iránt – különösen, ha őt magát bízza meg a szertartás lebonyolításával.
Ez az új rend tehát valódi kiteljesedést és új rangot ad a boldoggá avatásoknak, amelyeket ezáltal még inkább a magáénak érezhet minden érintett egyházi közösség.