Összemosolyogni a nappal
Szerző: Herdics György
A közelmúltban néhány napot a Magas-Tátrában töltöttem. Láttam, mivé tette a természetet a tavalyi vihar pusztító tombolása, s mily kárt okozott az idei tűz.
Tavaly még egészen más kép fogadott. Most a pusztulás: mindenütt facsonkok, szinte végeláthatatlan kopárság.
A „semmiben” egy fát látok. Épp hogy él… Megmaradt ágain egy madár. Egymagában. Barátom le is fényképezi. Tátrai emlék…
Nézem a hegycsúcsokat. A Gerlachfalvi-csúcsnak már hósapkája van, meg néhány kisebbnek is… A Gerlachfalvi-csúcs látványa gondolatok áradatát indítja el bennem. Változtatta ez a csúcs a nevét, akárcsak az országokat. Gerlachfalviból Ferenc József-csúcs lett, hogy aztán ismét Gerlachfalvi-csúcs legyen. Valamikor ott állt egy emléktábla, melyet Egenhoffer Teréz hegymászó állíttatott, s több éven keresztül itt ünnepelte Ferenc József születésnapját. A tábla 85 éve nincs már… S a fák jelentős része sincs már.
Minden elmúlik – gondolom. A táblát összetörték, a fákat a vihar és a tűz pusztította el. Minden elmúlik… De eszembe jut a magányosan pihenő madár képe ott, a „semmi” közepén, s arra gondolok, van jövő. Mert az őszt tél, a telet pedig tavasz követi.
Van jövő és van jövőnk. Összetörve, megtépázva, „leégve” is. A maradék fába, a gyökerekbe kell kapaszkodnunk. Mert azért nem minden fa pusztult el. Lehet, hogy keresnünk kell még a „maradékot”, de biztosan van… Vannak fák: gyökerekkel és lombokkal.
Minden elmúlik. Mi is elmúlunk, s novemberben többet gondolunk erre. És mégis van jövőnk. Higgyük. Jövőnk itt. S jövőnk odaát.
Már hideg van a Tátrában, az eső is szemerkél. Versek jutnak eszembe, költők, akik megénekelték a Tátra nagyszerűségét. Babits, aki „Három Hegyek elseje” jelzővel illette. Vagy Zrínyi, ki Késmárkot „tornyos kősziklái” és „kemény tölgyfái” miatt dicséri. Meg Farkas Jenő felvidéki papköltő, aki a Tátrában hallotta a cinke szavát, s a jégcsapot, mikor az csengve tört szét, s nem hunyorgott a szeme, míg felnézett a kék tavú égre… „És kamasz kacsintással a nappal összemosolygok”.
Igen, talán gyakrabban kellene „összemosolyogni” a nappal. És egymással. Talán sok minden más lenne. Talán a cinke szavát is hallanunk kéne, meg a csengve széttörő jégcsapot. Talán a kis dolgok rejtik magukban a nagyokat. Talán a kis dolgokból születnek nagy művek. Talán – mennyi talán. Mennyi kérdés. Mennyi lehetőség. Sokszor elmulasztott lehetőség… Lehet, hogy a fán magányosan üldögélő madár nem búslakodott. Látta vajon a távolabbi, ép fákat? Mert ha igen, tőle is tanulhatunk. Jobban kell néznünk, többet kell látnunk a „pillanattól”. Többet a jelennél, többet az elmúlásnál… Sokkal többet. Mert csak így tudunk élni. Reménnyel a szívünkben. Emberként, magyarként, keresztényként.
