Az élet forgatókönyve
Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele
Szerző: Juhos Melinda
Az embert élete során gyakran érik kisebb-nagyobb megpróbáltatások. Sok esetben keserű tényekkel kell szembenéznünk, amelyekkel ha megbarátkozni nem is tudunk, de kénytelenek vagyunk elfogadni őket. Ezen események nem egyszer megváltoztatják addigi életünket, addigi énünket.
Amikor két ember Isten színe előtt örök hűséget esküszik egymásnak, minden szépnek tűnik, miközben maguk előtt látják és remélik a boldog jövőt. Természetesnek látszik, hogy majdan az esetleges problémákat is együtt, közös erővel oldják meg. Az élet által írt forgatókönyv viszont nem mindig ilyen szép, és sajnos sokszor nem is hepienddel végződik.
Anna élete a többi fiataléhoz hasonlóan kanyargott a maga medrében. Férjhez ment a férfihoz, akit szeretett, majd két gyermekük született. Felhőtlen boldogságukat viszont nem sokáig élvezhették. Anna harmincnyolc évesen megözvegyült. Egyedül maradt kamasz gyermekeivel. A fájdalmat és a tények elfogadását még inkább nehezítette, hogy férje búcsúszó nélkül, tragikus hirtelenséggel halt meg. Az akkor átélt fájdalmakról, az új gondolatokkal való megbarátkozásról Anna könnyeivel küszködve mesél. Akkor, tizenhét évvel ezelőtt úgy érezte, az élete értelmét vesztette. Egyedül gyermekei éltették, fia és lánya, akiknek szintén óriási megpróbáltatást jelentett édesapjuk elvesztése. Istenhez fordult segítségért akkor is, mikor férjét kórházba szállították, és a nehéz időszakban ismét Istennél talált menedéket imáin keresztül.
Az özvegyasszonyban fel sem merültek olyan gondolatok, hogy esetleg társat keressen és újra megházasodjon. Fiatal kora ellenére úgy érezte, hogy férjéhez hűnek kell maradnia halála után is, hiszen a házasságkötéskor örök hűséget esküdött neki. Gyermekei később többször említették neki, hogy mégsem kellene magába zárkóznia, és egyedül leélnie életét. De Anna ekkor sem gondolta, hogy boldogságához egy társra volna szüksége.
Néhány évvel férje halála után azonban megismerkedett egy özvegyemberrel. A házasság és egy új társ elfogadása továbbra is kizártnak számított Anna számára. A szintén fiatalon megözvegyült férfinak azonban két kisgyermeke is volt. „Mikor elmesélte, hogy egy hét- és egy nyolcéves gyermeke van, három hétig sírtam” – meséli történetünk főszereplője. Tudta, hogy a pici gyermekeknek anyára van szükségük, tisztában volt azzal, hogy ilyen korban elengedhetetlen az óvó és intő anyai kéz.
Végül édesanyja lett két apróságnak, mert érezte, hogy szükségük van rá. Anna gondját viselte a két kisgyermeknek, akik az első perctől édesanyjukká fogadták őt. A két testvérpár hamar megbarátkozott egymással. Olyannyira, hogy egy kívülálló ma sem venné észre, hogy nem édestestvérekkel találkozik. Olyan nagymértékű köztük a megértés, hogy sok testvér megirigyelhetné őket. Anna sosem tett különbséget köztük, sosem helyezte előtérbe saját gyermekeit a befogadott gyerkőcökkel szemben.
Az évek folyamán, habár nem élt együtt a gyermekek édesapjával, megszerették egymást. Ehhez hozzájárult az egymásra utaltság, a megpróbáltatások, amelyeket együtt vagy külön-külön kellett leküzdeniük. De valahol mégis mindkettejükben mélyen élt elhunyt házastársuk emléke is. És ez az emlék nem engedte egyiküknek sem, hogy közös, új életet kezdjenek.
A gyermekek édesapjáról évek múlva kiderült, hogy súlyos betegségben szenved. A férfi nem szerette volna úgy itthagyni gyermekeit, hogy nincs az életükben egy biztos pont, valaki, akire mindig számíthatnak. Szerette volna, ha Anna továbbra is a gondjukat viseli. Ezért halála előtt arra kérte őt, hogy legyen a felesége, ezzel biztosítva a gyermekek jövőjét, hogy továbbra is nála maradhassanak. Pár nappal a férfi halála előtt házasodtak össze.
A férfi abban a tudatban hagyta itt örökre szeretett gyermekeit, hogy jó kezekben lesznek. A gyerkőcök, akik mára már felnőttekké cseperedtek, biztos pontra találtak Anna személyében. Az ötvenöt éves asszony minden tőle telhetőt megadott és megad ma is családjának.
Az édesanyát hallgatva akarva-akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy miért tette mindezt. Hiszen nem mindennapi cselekedetről van szó, nem mindennap hallunk olyasmiről, hogy valaki magához fogad két gyermeket. Anna úgy érzi, talán sosem bocsátotta volna meg magának, ha nem így tesz. Nem volt szíve nemet mondani a két gyermeknek, akik egy anyuka kedvességére és szeretetére éheztek. Ilyen egyszerű lenne? Szerinte igen, nála a szeretet mindenek felett áll, mindent legyőz. Jelenleg is azt tartja a legfontosabbnak, és úgy érzi, egy anyának az a legszebb élmény, hogy gyermekei békességben élnek.
Miután megismertem történetét, egyik kedvenc idézetem jutott eszembe. Szent Ágoston valóban nagyon nagy bölcsességet vetett papírra, amit az élet ezúttal is igazolt: „Mindig tud adni, akinek a szíve szeretettel van tele. A szeretethez nem kell teli erszény.”
