Beszélgetés dr. Egri László kézsebész, lelkigondozó, diakónussal
Elmenni – elengedni
Szerző: Bókay László
– Ön évek óta foglalkozik – orvosi hivatása mellett – a súlyos betegek és hozzátartozóik lelkigondozásával. Bizonyára minden ilyen eset más és más, lehet-e azonban a haldoklásban, vagy az utána következő gyászban hasonlóságokat találni? Van-e például különbség hívő és hitetlen haldoklása, illetve gyászolása között?
– Az élet utolsó pillanatai, esetleg órái, napjai mindig egyéni utak, ezeknek mégis megvannak a maguk fázisai. A halál küszöbén legtöbben eljutnak valamiféle hitre, nagyon ritka az olyan ember, aki Istentől teljesen elrugaszkodva hal meg. Ha tudjuk, érezzük, hogy ez a „célegyenes”, nyilván nem mindegy, hogy mit sejtünk, mit várunk a végére. A teljes megsemmisülést-e vagy valamiféle hazatérést. Amíg az a kép él bennünk, hogy a célszalag mögött rettenetes űr tátong (ahogy egy betegem fogalmazott), addig sokkal nagyobb a félelmünk, mint ha a végén valamiféle boldogságot várunk.
– Akkor tehát vannak általánosan érvényes fázisai a haldoklásnak?
– Egy biztos, a maga módján mindenkinek végig kell „dolgoznia” egy utat, melyen járva egyre mélyebbre engedi tudatában a halál gondolatát. Ennek első állomása az, amikor a halálnak még a gondolatát sem engedi be a tudatába. A legtöbb ember felnőtt korában is úgy él, mintha örökéletű volna. Tudja, hogy meg fog halni, de ezzel nem törődik. Akik átmentek már halálközeli élményen, vagy komoly gyászon, figyelmeztetni szokták a többieket, hogy éljenek úgy, mintha bármelyik pillanatban meghalhatnának. Gondoljanak arra, mennyire fontos egy kapcsolatban, hogy most kimondtak-e valamit vagy sem, mert lehet, hogy öt perc múlva már nem tehetik meg. Amikor valakivel közlik, hogy halálos beteg, amikor szembesül a ténnyel, hogy meg fog halni, egészen más súllyal éli ezt meg, mint amikor a halálról csak úgy beszélget. Az első általános reakció tehát az, hogy „ez nem lehet igaz”, azaz a halál gondolatát mintegy kizárja a tudatból. A második szakasz a düh fázisa, amikor a haláltudat már belopódzik az ember tudatába. Ilyenkor gyakori a nagyon erős harag: „Miért pont én, miért pont velem… Olyan sok rossz ember van… Miért pont én, akinek kisgyereke van, akinek a felesége ápolásra szorul…” Ezt követi az a lépés, amikor még jobban tudatosul a halál közelsége. Ezt a lépést alkudozásnak hívják a pszichológiában, és az ilyen jellegű mondatok jellemzik: „Jó, rendben van, de még szeretném azt, hogy… Szeretnék még ott lenni az unokám ballagásán… Szeretném még ezt a könyvet kiadni…” Egyfelől ez már egy komolyabb szembenézés a halállal, másrészt idő kérése is saját magunknak. Aztán ezek a vágyak vagy teljesülnek, vagy nem, és ekkor egy mély, depressziós szakasz következik, amikor minden nyomasztó lesz. Felmerülnek a kérdések: „Jól éltem-e, így kellett-e az életemet rendezni, vagy sem?” Régi bűntudatok bukkannak elő, sok emberben felerősödnek a régi emlékek, olyan képek, jelenetek jönnek elő, amelyekre évekig, évtizedekig nem is gondolt. Egy kicsit az élet újrafogalmazása ez, amiből a külvilág csak annyit lát, hogy a haldokló bezárkózik, nincs kedve semmihez. Aztán következik az a szakasz, amikor a haldokló szembe tud nézni a tényekkel. Ez a belenyugvás szakasza, melynek mottója, ha valaki így tud gondolkodni: „Várom a halálomat… Jó lenne megpihenni, hazamenni.” Ezek a szakaszok tehát a haldoklásban tipikusak. A személyiség, az egyéni hit azonban nagymértékben befolyásolja, hogy hogyan tudja a halálhoz közeledő mindezt megélni. Lehet, hogy valaki az első percben azt tudja mondani, hogy elfogadja a halált, nyugodtan megy végig az úton. Másnál talán kimarad a düh vagy az alkudozás
