Serédi Jusztiniánra emlékezünk
Serédi Jusztinián ésa trianoni egyházmegyék
Szerző: Kácser Anikó
Serédi prímási kinevezését – ami a magyar kormánnyal való előzetes egyeztetés nélkül történt – így kommentálta Barcza vatikáni követ: a Vatikán „minden fontosabb egyházi méltóságba csak olyan személyiséget kíván helyezni, akiről előre tudja, hogy a legszigorúbb egyházi fegyelem és engedelmesség alapján áll, és a Szentszék akaratának, valamint a kánonjog rendelkezéseinek hajthatatlan képviselője lesz”. Számunkra ezen utóbbi megállapítás a fontosabb, azaz a kánonjog szigorú végrehajtása. Erre pedig a CIC gyakorlati megvalósításán túl Magyarország esetében azért is szükség lehetett, mivel a trianoni határokon kívül maradt magyarságnak egy jelentős része katolikus volt. Az ezzel kapcsolatos egyházszervezeti problémák sok nemzetközi jogi kérdést felvetettek, nem is beszélve arról a közismert helyzetről, hogy az esztergomi egyházmegye majd kilencven százaléka, s így az érsekség földbirtok vagyonának zöme Szlovákiában maradt.
Még római tartózkodása alatt bekapcsolódott Serédi ezekbe az ügyekbe. Sőt a mindennapok szintjén nyelvtudásánál fogva gyakorta szerepelt tolmácsként a Vatikánba látogató határon túli magyarok mellett. Egyik életrajzírója jegyezte fel, hogy egy ilyen pápai kihallgatáson végzett tolmácsolása kapcsán XI. Pius mosolyogva mondta Serédinek: hogy van ez, napokkal ezelőtt egy Szlovákiából jött zarándokcsoportot hozott hozzá, egy nappal korábban Jugoszláviából jötteket, most pedig egy romániai csoportot. Hát arrafelé mindenki magyarul beszél? – hangzott a jó szándékú pápai kérdés.
Rómából prímásként hazatérve Serédi a püspöki kar elnökeként is kénytelen volt a fentiekből adódó ügyekkel foglalkozni. Pímássága elején még élt az a két felvidéki magyar püspök, akik bár a Vatikán rendelkezésére bocsátották magukat az első világháború végén, mégis kiszorultak egyházmegyéjükből, s itt éltek Magyarországon (N. B. a Vatikán jóvoltából címzetes érsekként) a hazai egyház kenyerén. Ugyanakkor a határon kívül maradt püspökökből nem egy továbbra is jó kapcsolatokat ápolt a magyar hierarchiával. Így például a szentéletűnek tartott Fischer-Colbrie Ágost püspök vagy Majláth Károly erdélyi püspök, nemkülönben utódja, Márton Áron. A trianoni határon kívül maradt magyar püspökökkel kapcsolatban az volt mind Rómának, mind a magyar kormánynak az álláspontja, hogy nem szabad őket kinevezni megürülő hazai püspökségek egyikére sem, hiszen akkor mi lesz a határon túli magyar hívőkkel. (…)
A Vatikán álláspontja ilyen kérdésekben később is mérvadó. Így például az 1939-es lengyelországi szovjet intervenció kapcsán a Posenből elmenekült lengyel prímást a Szentszék visszaparancsolja egyházmegyéjébe. (…) Követi jelentések emelik ki az 1933-ban kötött német birodalmi konkordátum fontosságát: Macirevich berlini követ hangsúlyozza a konkordátum 29. szakszát: „…amelyben a német kormány kötelezettséget vállal arra, hogy a birodalom területén lakó nemzeti kisebbségek részére az egyházi életben a reciprocitás mérvének megfelelő elbánást biztosítja, valamint a zárójegyzőkönyv megfelelő passzusa, amelyben a Szentszék kilátásba helyezi, hogy a jövőben kötendő konkordátumaiban a német kisebbség hasonló védelmét tekintetve fogja venni”. Ugyanezen birodalmi konkordátum 29. szakaszára érdekes módon a vatikáni nagykövetség is figyelmeztette a külügyminisztériumot: „Magyar szempontból rendkívüli érdekkel bír a 29. szakasz, amely a német birodalmi kisebbségeknek ugyanazokat a jogokat biztosítja, amelyeket a német kisebbség az illető országban élvez. Ezzel kapcsolatban az aláírási jegyzőkönyv határozmányai kimondják, hogy a Szentszék ezentúl az általa mindig képviselt elvnek megfelelően gondoskodni (Bedacht nehmen) fog, hogy majd más országokkal kötendő konkordátumokban a német kisebbség érdekében hasonló rendelkezés vétessék fel. Ezen vatikáni elv leszögezésére adott esetben hasznosan hivatkozhatunk majd az elszakított magyar kisebbségek érdekében”.
A fenti dokumentumok megerősíteni látszanak azon szóbeli közléseket, miszerint Serédi prímássága alatt, még jóval a Bécsi döntések előtt olyan szerződést készített volna elő a csehszlovák állammal – a Vatikán közbejöttével –, amely a felvidéki egykori magyar egyházmegyék életében a reciprocitás fent említett elveire lett volna figyelemmel, valamint az egyházi tisztségeket is ott paritásos alapon töltötte volna be.
Igaz, hogy a német birodalmi konkordátumot a hitleri kormányzat politikai megerősödése után sorra megszegte. Ám ez a tény mit sem változtat azon, hogy ettől kezdve a Vatikán saját állandóan követendő elvének tartotta a nemzeti kisebbségekkel való ilyen egyenlő és korszerű bánásmódot.
220 éve halt meg a nyelvész Sajnovics János
A mindenség rendjét kutatva
„Mindent Isten nagyobb dicsőségére tenni” – ez a jezsuita életszemlélet egyik kulcsmondata. Kezdetektől e felfogás vezérelte a rend tudósainak munkáját is, hogy megismerve a mindenség törvényeit, felmutassák nagyszerűségét.
1768. október 11-én két magyar származású jezsuita csillagász érkezett Norvégia északi szegletébe, Vardö szigetére: Hell Miksa (1720–1792) és Sajnovics János (1733–1785). VII. Keresztély dán király meghívására, illetve Mária Terézia megbízásával érkeztek erre az északi sarkvonalon túli szigetre, hogy megfigyeljék a Vénusz 1769. június 3-ai átvonulását a Nap előtt. Az expedíció célja az volt, hogy a kiszámolják a Keppler-törvény alkalmazásával Föld-Nap távolságát. Hell Miksa a bécsi udvari csillagda igazgatójaként akkor az egyik legnevesebb csillagász volt, akinek 1758 és 1760 között Sajnovics János volt a tanársegédje Bécsben. Az expedícióra Sajnovics János már a nagyszombati obszervatórium munkatársaként kísérte el volt tanárát.
Vardö gyéren lakott, távoli szigetén a két tudós nem csak csillagászati méréseket, de időjárási, földrajzi, geológiai, növény- és állattani, illetve néprajzi megfigyeléseket is végezett, hogy minél jobban kiaknázzák az ott töltött időt. Az expedíció minden tekintetben sikeres volt. A Föld-Nap távolság kiszámítása mellett megvizsgálták az északi fényt, a jeges területek változásait, méréseik segítségével pontosították a vidék térképeit, feljegyezéseket készítettek a vardöi emberek szokásairól, történetükről, kultúrájukról, vallásukról.
„Isten csodálatos rendelése, hogy társként a nyelvtudományban jártas P. Sajnovicsot választottam erre az expedícióra” – írta elöljárójának az akkor már magyarul rosszul beszélő Hell Miksa. Sejtette ugyanis, hogy az északi sarkkörön túl élő lapp nép nyelvrokona a magyarnak.. A 18. században még gyermekcipőben járó történeti nyelvészet akkor kezdete vizsgálat alá vonni a nyelvcsaládokat. A közvélemény nem örült a gondolatnak, hogy a magyar bármilyen kapcsolatban állhat a „halzsírosnak” titulált északi nomád népekkel, sokkal rokonszenvesebb elméletek voltak azok, amelyek azt állították, nyelvünk az előkelő héberrel vagy a törökkel áll rokonságban. Sajnovics János volt, aki Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse (Bizonyítása annak, hogy a magyarok és a lappok nyelve azonos) című munkájában a modern nyelvtudomány eszközeivel először bizonyította be, hogy a magyar a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik. Munkáját 1770-ben Koppenhágában, a Királyi Dán Tudóstársaságban mutatta be majd nyomtattatta ki. Egy évvel később Nagyszombaton is kiadták könyvét, benne először közölték a Halotti beszéd teljes szövegét mint a finnugor nyelvek legkorábbi szövegemlékét.
Sajnovics János a nyelvrokonság bizonyítására szókészleti és alaktani egyezéseket tárt fel. Százötven magyar-lapp szóegyezést vezetett le egy közös alapnyelvre, amiből mára csupán harmincnyolcat tartunk helyesnek, de még így is döntő bizonyítékokat szerzett a rokonság létezésére. Sajnovics János tudománytörténeti érdeme, hogy a nyelvrokonságot helyesen értelmezve, a szószerkezeti, alaktani elemek összehasonlító vizsgálatát is elvégezte.
A munka óriási vihart kavart a magyar közéletben, jelentőségét néhány magyar tudóson kívül – közöttük volt Pray György – csak külföldi szakemberek ismerték fel. A közvélemény nem volt hajlandó elfogadni a „civilizálatlan” rokonságot. „Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket, / Ki Lapponiából hurcolja nyelvünket!” – Barcsai Ábrahámnak szállóigévé váltak e sorai.
Ugyanakkor Sajnovics Jánost Hell Miksával együtt a Dán Királyi Akadémia tagjává választották, és külföldi nyelvészek szálltak védelmére. Mindennek ellenére a tudós jezsuita a sok támadás miatt lemondott további nyelvtudományi kutatásairól, de nyelvészeti munkájával ismertté vált napjainkig.
