A katonák Húsvétja
Részvevői és tanúi Jézus szenvedésének és húsvétjának
Szerző: Hankovszky Béla tábori lelkész
Sokszor tűnik úgy, mintha az Evangélium szempontjából lennének jobb, illetve rosszabb foglalkozások; katonának lenni pedig nem tűnik túl evangéliumi életformának. A Szentírást olvasva azonban azt látjuk, hogy a húsvétnak számtalan katonai vonatkozása is van. A keleti egyházban a keresztrefeszítés minden ábrázolásán ott szerepel a római százados, aki Jézus szenvedését és halálát látva fölismeri, hogy ő „valóban Isten Fia volt” (Mt 27,54). A hagyomány Longinusnak nevezi, és ő a katonák védőszentje. Ünnepe március 15-én van, s bár személye a legendák ködébe vész, annyit mégis tudunk róla, hogy ő szúrta át Jézus oldalát, s így nagyon is kézzelfogható az alakja. Keresztelő Jánossal együtt szerepel az ikonokon. Mindketten rámutattak az Üdvözítőre, s az egyház, amelyik ünnepli Keresztelő János vértanúságát, megemlékezik Longinus mártíromságáról is. A nyugati gótikus oltárképeken és szárnyas oltárokon is megjelenik alakja, s annyira fontosnak tartották, hogy gyakran aktualizálták szerepét, így például a magyar királyság területén Zsigmond császárt mint Longinust ábrázolták a kereszt mellett (Kolozsvári Tamás kálváriaoltára). Ez a katona Jézus húsvétjának pozitív szereplője, s egy olyan világban, amikor a szenvedés ténye és tapasztalata vezet sokakat a megváltás kétségbevonására, különösen fontos, hogy Longinus Jézus szenvedését látva tért meg.
A húsvéti eseményekben azonban van kevésbé dicsőséges szerepe is a katonáknak. A szenvedéstörténetben olvassuk, hogy katonák gúnyolták Jézust, királynak öltöztették, tövissel koronázták, és térdhajtással figurázták ki őt. A háború előtt a Magyar Honvédségben ezért is nem hajtottak térdet egyenruhában, emlékezve, hogy annak idején a katonák így gúnyolták ki Jézust. Megemlítik még őket úgy is, mint akik szétosztják Jézus ruháit, és sorsot vetnek köntösére. János evangélista szárazon csak ennyit mond: „A katonák tehát ezt tették” (Jn 19,24).
Tettek azonban mást is, hiszen a másik szomorú megjelenése a katonáknak a sír őrzése és a föltámadással kapcsolatos első ideológia terjesztése: „Sok pénzt adtak a katonáknak és azt mondták nekik, mondjátok azt, tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk. Ha a helytartó meghallja ezt, mi majd meggyőzzük őt és kimenetünk titeket. Azok átvették a pénzt és úgy tettek, ahogy kioktatták őket” (vö. Mt 28,3–14).
Egészen a reneszánszig Jézus föltámadását az ikonográfiában vagy az üres sír és az otthagyott leplek, vagy Krisztus pokolra szállása jelenítette meg. Később azonban a reneszánsz jegyében már nem az állandóságot, a „lényeget”, hanem a pillanatot akarták megragadni, s így megjelent a nyugati egyházban a föltámadás pillanatának – amúgy az emberi időben megragadhatatlan – ábrázolása. S bár a föltámadásnak nincs tanúja, az csöndben és titokban történt, mint a teremtés, a 15. századtól a föltámadás ábrázolásain mégis ott szerepelnek a katonák, saját koruk fegyverzetében, mint az alvó és értetlen emberek szimbólumai, akik nem értenek semmit sem abból, amit átélnek. (Ennek szép példája a garamszentbenedeki Úrkoporsó, Mátyás Fekete-seregének katonáival.) Ezek az alkotások még azt a gondolatot sugallják, hogy Jézus története nem „annak idején” történt, hanem mindnyájan részesei vagyunk, itt és most folyik.
A keresztényüldözések elmúltával az egyház már nem viszonyult ellenségesen a katonákhoz, sőt saját küldetését Krisztus katonájaként fogta föl. Megjelentek a katonaszentek, akik nemcsak értik az Evangéliumot, hanem vértanúivá is lesznek a Megfeszítettnek.
A katonák tehát részvevői és tanúi voltak Jézus szenvedésének és húsvétjának, és hasonlóan a társadalom többi tagjához, közülük is egyeseket megindított és megérintett Jézus sorsa, míg mások csak szórakoztak rajta. Ez is mutatja, hogy nem az egyes foglalkozás, hivatás a jó vagy rossz, mivel a választóvonal az emberben van, aki jól vagy rosszul éli meg azt.
Kérjük együtt Istent, hogy ebben az összekuszált világban, ahol sokan és sokféle módon részesei az erőszaknak, a katonák Jézus szenvedésének ne okozói, hanem tanúságtevői legyenek!
