Visszakapta tulajdonát a nagyváradi katolikus püspökség
Fél lábbal a palotában
Szerző: Lukács János
„Lesz szíves odakint várni” – parancsol ki a meleg irodából a Körösvidéki Múzeum titkárnője, amikor meghallja, hogy az igazgatót keresem. Kora reggel van, a palota frissen felmosott kövein éppenhogy megcsillan az ablakon beszűrődő napfény. Várni kell tehát nekem is, akárcsak a nagyváradi római katolikus egyházmegyének arra, hogy a 18. században élt báró Patachich Ádám püspök életművét visszakaphassa.
A Körösvidéki Múzeum ma is a történelemhamisítások, a magyarság- és egyházellenes indulatok gerjesztésének melegágya. Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatója maga is úgy látja, a kiállítás „elavult”, a felújítást viszont arra az időre hagyja, amikor költözni fognak. „Nem maradhatunk az ötven évvel ezelőtti szinten, a bútorok egy részét például teljesen ki kell cserélni – mondja, majd azt kezdi fejtegetni, mennyi problémát vet fel a költöztetés. „Nem lehet egyik napról a másikra arrébb vinni egy ekkora gyűjteményt” – állítja. Kétségkívül igaza van, hiszen nemcsak a 350 ezer múzeumi tárgyat, hanem a bútorokat, tárlókat is magukkal viszik. „Ha már költözni kell, akkor a maximumot szeretnénk kihozni az egészből, csak úgy megyünk el, ha mindent fel tudunk újítani” – bizonygatja az igazgató. A tervek szerint a múzeum a nagyváradi kaszárnya épületébe költözik majd, ehhez azonban még nincs meg a Védelmi Minisztérium jóváhagyása. Aurel Chiriac megpróbálja a dolog jó oldalát látni. „Itt 6500 négyzetméter kiállítófelületünk van, ott meg közel tízezer lesz” – méri össze a palotát a kaszárnyával.
Annyi bizonyos, hogy a váradi püspökség évekig tartó pereskedés után minden szinten megnyerte a pert, és a múzeummal 2003-ban kötött megállapodás értelmében öt éven belül kell az épületet kiüríteni. Ebből kettő már eltelt, a hatalmas palotában eddig hét szobát és a kápolnát adták át a katolikus egyháznak. Itt helyezték el többek között azt a Benczúr Gyula-festményt, amely dr. Schlauch Lőrinc váradi bíborost ábrázolja, és amelyet csak bírósági úton tudtak a múzeumtól visszaszerezni. „Megértem, hogy ragaszkodtak hozzá, hiszen a kép aranydíjat nyert az 1900-as párizsi világkiállításon” – nyugtázza a dolgot Fodor József általános helynök, miközben a hét szobán végigkísér. A régi-új lakó beköltözött: ha üresen is, de már a püspökség bútorai foglalják el a sarkokat. Az egyik falon a maga természetességével függ a feszület, amelynek ezúttal különös dimenziót kölcsönöz a kommunista múzeummá alakított szomszédság tudata.
Az épületből 1948-ban kellett kiköltöznie az egyháznak. A görögországi polgárháború után rengeteg görög menekült érkezett Romániába, közülük ezret Nagyváradra irányítottak. „Az akkori hatalom arra kérte a püspökséget, engedje meg, hogy az udvaron egy darabig ellakjanak a görögök szalmazsákokon – meséli Tempfli József nagyváradi megyéspüspök. – Természetesen az egyház megengedte nekik, másnap viszont megjelentek a kommunista hatóságok, és négy órát adtak a püspökségnek a költözésre. Ott állt Breiner Béla elvtárs, nézte az óráját. Amikor a megszabott idő letelt, azt mondta, amit eddig elvittek, azzal maradnak.” Mit lehetett a több mint száz szobából négy óra alatt elvinni? Alig valamit. Ami ott maradt, azt a beköltöző ezer görög menekült teljesen tönkretette. Darabokra vágták a Damaszkuszból rendelt, 34 mázsás kézi perzsát, eltüzelték az intarziás parkettát, a stílbútorok lábához kecskéket és juhokat kötöttek. Tíz-egynéhány év alatt a fenséges püspöki palota siralmas romhalmazzá vált, s talán nem is kellett különösebb meggyőző munka ahhoz, hogy 1963-ban Bélteki Ferenc ordinárius és dr. Hosszú László vikárius örökös használatra átadja a palotát az államnak. Ezt az „önkéntes” adományozást nyilvánította semmissé először a buzăui törvényszék 2001-ben, aztán a ploieşti-i táblabíróság 2002-ben, míg végül a legfelsőbb bíróságon állították vissza véglegesen 2003-ban a világháború előtti jogi helyzetet. Az eltűnt tárgyak pótlására viszont nincs esély, és kárpótlásban sem reménykedik senki. „Örülünk, ha visszakapjuk végre az épületet” – fogalmazza meg talán élete leghőbb vágyát a megyéspüspök.
A jogi paragrafusok labirintusából sikerült kijutni, a munka oroszlánrésze viszont csak ezután kezdődik. A díszteremben például, ahol jelenleg egy kortárs képzőművészeti kiállítás pannói takarják el a falak évszázados, festett ornamentikáját, el kellene tüntetni a szentek és magyar egyházi személyiségek képére mázolt foltokat. „Nekünk is meglepetés lesz, ha kiderül majd, kiket ábrázolnak – mondja Fodor József. – Az egyik folt alatt Pázmány Péter képe van, de a többiekről magam sem tudok sokat.” A restaurálásra már számos romániai és magyarországi szakintézmény felajánlotta segítségét, de addig senkivel nem tárgyalnak komolyan, amíg a múzeum valóban el nem költözött. A magyar Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ munkatársa, Méreyné Bán Beatrix festőrestaurátor-művész becslése szerint a munkálatok költsége megközelíti a tízmillió forintot. „Bárcsak már ott tartanánk, hogy van mire pályázni” – legyint szinte egyszerre az összeg említésekor a püspök és a vikárius. Hiszen a palota restitúciója önmagában is bizonyítéka az egyház erejének és az isteni gondviselésnek.
