Lelki és asztalközösségben
Szerző: Sárközi Béla
– Lassan már tíz éve szolgálják itt az egyházat. De vajon hogyan kezdődött? – kérdezem Szendrei Mihályt.
– Már házasságkötésünkkor nagycsaládban gondolkodtunk, öt gyermekkel, de nyitva hagytuk a kérdést. Így nyolc gyermekkel ajándékozott meg minket az Isten. Én kertészmérnökként végeztem, feleségem óvónő. Levelező tagozaton elvégeztem a teológiát azzal a nem titkolt szándékkal, hogy házasként az egyházban szeretnék dolgozni.
– Ez a vágya aztán teljesült.
– Igen, akkor már hat gyermekünk volt, amikor Nagyigmándra költöztünk. Itt lelkipásztori kisegítőként végeztem az Úr szolgálatát. Nagy élményt jelentett ez nemcsak nekünk, de az egész falunak is. Hiszen az emberek megszokták, hogy a plébánián a plébános él egyedül, most meg mindennapos látvány volt a száradó pelenka. Az Úrnak hála, hamar befogadtak minket, örömmel tettük a dolgunkat. A bátyám ferences pap, akitől mindig kaptunk lelki támaszt ehhez az úttörő munkához. Két év múlva plébánosváltás történt azon a plébánián, ahova mi tartoztunk. Olyan feltételeket kaptunk, amelyek lehetetlenné tették a folytatást. Akkor elhatároztuk, hogy soha többé nem fogunk az egyházban dolgozni.
– Most mégis itt dolgoznak az egyházban immár tíz éve…
– Igen, habár nagyon mély sebet kaptunk akkor. Mi nem hallássérültek vagy vallássérültek, hanem „egyházsérültek” voltunk. Visszatértünk a világi foglalkozásunkhoz. De a vágy mindig ott élt a szívünkben, hogy valamilyen (élet)közösségben éljünk. Így jutottunk el a Nyolc Boldogság közösséghez, amelynek harmadik gyermekünk tagja is lett. A fordulat az Ágoston atya által vezetett Szentlélek szemináriumon következett be. A húsvét utáni vasárnap reggel bekapcsoltam a televíziót, s abban egy atya beszélt Krisztus és Tamás apostol találkozásáról. Arról, hogy az egyháznak is vannak sebhelyei, nemcsak akkorák, hogy az ember az ujját beleteheti, hanem akkorák is, hogy az ember bele is eshet ezekbe a sebekbe. De ha bele találunk esni az egyház sebeibe, tudnunk kell, hogy a feltámadt Krisztus az ő megdicsőült testében hordozza ezeket a sebhelyeket. A következő vasárnapi evangéliumban Jézus feltette Péternek a kérdést: „Szeretsz te engem? … Legeltesd juhaimat.” Ez volt a sebek begyógyulása. Döntöttünk: visszamegyünk a „pályára”. Ekkor találkoztunk Gerendai Sándor atyával, aki segített a visszatérésben.
– Sándor atya! Hogyan éli meg ezt az új helyzetet?
– Ez közös döntés volt. Nekem, aki 17 éven keresztül egyedül éltem, nem volt könnyű megszokni egy nyolcgyermekes család nem ritkán hangos és fiatalos életét. Mivel hely tekintetében elég szűkösen vagyunk, előfordult, hogy amikor én a zsolozsmámat imádkoztam, a serdülők temperamentumával bejött az egyik gyerek, hogy kivegye a ruháját a szekrényből, ami a nagyszobai szekrényben volt. De már az elején megbeszéltünk mindent, ami emberi számítás szerint előjöhet ebben a közös állapotban. A legfontosabb az volt, hogy minden problémát megbeszélünk pro és kontra. Jeligénk lett a zsoltár egyik verse: „A nap ne nyugodjék le haragotok felett!”
– Szoktak közösen imádkozni?
– A család minden este vacsora után szokott imádkozni – veszi át a szót Magdi. – Ez az az időpont, amikor még együtt lehet tartani a családot. Utána mindenki végzi a dolgát, fürdik, készül a lefekvéshez stb.
– Mi, felnőttek reggel imádkozzuk együtt a zsolozsmát. Magdi is kiveszi részét az egyházi munkából. Kántorként segít a szentmiséken, temetéseken és egyéb szertartásokon. Azt a hatalmas háttérmunkát is ő végzi, ami ugyan nem látványos, de elengedhetetlenül szükséges egy család normális működéséhez – meséli Mihály, akit 1996-ban szentelte diakónussá dr. Takács Nándor püspök.
A nagyobb gyerekek már tevékenyen részt vesznek kirándulások, lelkigyakorlatok, táborok szervezésében és lebonyolításában. Igazi csapatmunka folyik ilyen alkalmakkor.
Így él Magyaralmáson a plébános és a nyolcgyermekes házaspár lelki és asztalközösségben. Isten áldja meg az egyházban végzett munkájukat és a közösség minden tagját.
