Habsburg Károly és Zita
Mindenben Isten akarata szerint
Szerző: Bodnár Zita
Habsburg Károly születésekor egy híres soproni szerzetesnő megjövendölte, hogy császár-király lesz, akire szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal teli élet vár. Jövendölése látszólag valóra vált, hiszen Károly valóban nagyon sok megpróbáltatáson ment keresztül.
1916-ban kerül hatalomra mint az Osztrák-Magyar Monarchia császára s Magyarország királya. A világháború kellős közepén járunk ekkor. Szinte teljességgel megoldhatatlan konfliktus uralkodik határokon belül és kívül. Nem lehet tudni, ki is pontosan a szövetséges, ki az ellenség, ki a hűséges hazafi és ki az áruló. Mindenki taktikázik. A hadvezetés szempontjából a Monarchia kedvező pozícióban van ugyan, de a pénzügyi, gazdasági, politikai helyzet már közel sem ennyire kecsegtető, az élelmiszer-ellátás egyre növekvő nehézségeiről, a népek szenvedéseiről, a civil és katonai áldozatok számáról nem is beszélve. Mindezt mérlegelve Károly a békekötés mellett teszi le a voksot. Minden tőle telhetőt megtesz a háború mielőbbi befejezéséért, de hiába. Minden erőfeszítése kudarcba fullad.
Ha a békét nem is sikerült elérnie, de legalább enyhíteni tudott a háború okozta nyomoron és szenvedésen: megtiltotta a mérges gázok használatát a keleti fronton, a nyitott városok bombázását és a fosztogatást. A háború idején népkonyhákat hozott létre, a királyi istálló lovaival szenet hordatott a bécsi lakosságnak, harcolt a korrupció és az uzsorakamat ellen, bevezette az árellenőrzést, segítve ezzel a szegényeken. Családjával együtt csak a hivatalos háborús élelmiszeradagon élt. Károly király hozta létre a világ első közjóléti és közegészségügyi minisztériumát, mely a hadirokkantakat, a háborús özvegyek és árvák, a munkanélküliek, a bevándorlok és a menekültek ügyével foglalkozott.
A háborús konfliktus végén IV. Károly magatartása biztosította, hogy további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg Ausztriában az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére az uralkodói család 1919 márciusában svájci száműzetésbe kényszerült, majd az osztrák parlament elrendelte a császári ház teljes vagyonának elkobzását. Koronázási esküje miatt Károly még kétszer tért vissza Magyarországra, hogy visszaszerezze a trónt, de hiába. A második sikertelen kísérlet után, 1921-ben Madeira szigetére száműzték a családot, ahol egy penészes, nyirkos házban nagy szegénységben éltek. Károly egészsége a mostoha körülmények miatt rohamosan romlott. 1922. április 1-jén visszaadta lelkét az Úrnak.
Milyen ember is volt Habsburg Károly, aki képes volt az árral szemben úszni? Honnan merített erőt ehhez az emberfeletti küzdelemhez? Honnan volt bátorsága békét hirdetni birodalma és Európa számára a háború kellős közepén?
Kora gyermekkorától fogva különleges tisztelettel tekintett az Oltáriszentségre és Jézus szentséges szívére. Minden fontos döntését az imádság erejéből merítve hozta meg. Uralkodói hivatását Krisztus követésének áldozatos útjaként tekintette: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, csak az ő javukat kereste. Azt vallotta, hogy egy király legszentebb kötelessége a béke helyreállítása.
1911-ben feleségül vette Bourbon-Parmai Zita hercegnőt, akivel tíz éven át boldog és példás házasságban éltek. Nyolc gyermekkel áldotta meg házasságukat az Isten. A megpróbáltatások ellenére otthonuk mindig a béke, az öröm és a szeretet szigete volt. Kettejük igaz és mély kapcsolata a házasság szentségéről, a házaspárok közötti egységben rejlő hatalmas lelki erőről tanúskodik. Hitvesi életük alappillérei: az egymás iránti végtelen szeretet, a kölcsönös tisztelet, az egymás kölcsönös és feltétlen támogatása, a gondviselésbe vetett mély hitük. Zita példás feleség és anya, igazi társ volt Károly számára. Mindenekfölött arra törekedett, hogy alávesse magát Isten akaratának, amit az események legfőbb mozgatórugójának tartott. Határozottan érdeklődött a politika iránt, szellemi társat is jelentett férje számára, akivel a végsőkig küzdöttek eszményeik megvalósulásáért.
Ausztriai Rudolf herceg így emlékszik vissza édesapjára: „Eszes, megfontolt, dolgos és bátor ember volt. A sors pedig kivételes emlékezőtehetséggel áldotta meg. Nagyszerűen tudott kapcsolatot teremteni közvetlen környezetével, sőt a Monarchia egész lakosságával. Kortársait éleslátással szemlélte, de viselkedésükben igyekezett mindig a jót látni."
Károly életének utolsó napján így fogalmazta meg életelvét: „Igyekezetem mindig mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.”
