A szolidaritás éjszakája Szegeden
Almáért novellát
Szerző: Sipos Júlia
Így a vége felé csak a hálálkodást halljuk. A hajléktalanok köszönik az éjszakát, nekik ez többet jelent bárminél.
Bár „a hajléktalanok” tulajdonképp nem is léteznek. Létezik viszont Pista bácsi, akitől lassan már „falnak megyek”, mert épp a hatvanadik sanzonnál tart. Folyton hangoztatja, hogy ő megmondja az őszinte véleményét, csak a kedvünkért. Azt is elmondja ma este számtalanszor, hogy harmadszorra is kiszökött a kórházból. Néha szeret minket, néha pedig nem szeret. Létezik Zsolt is, akinek szintén nincs hol laknia. Nagyon rossz állapotban van, a szemei táskásak és mindene remeg az alkoholelvonási tünetektől. Aztán jobban lesz, és vele beszélgetünk a legjobbat. Szegény olyan régen nem aludta ki magát, hogy nem is tud rá visszaemlékezni. Nem bírja tovább az utcát, már tíz éve nincs hol laknia.
Vagy ott van például Jani, Antus és Józsi, valamint Lujza nevű kutyájuk. És Jani szerelme, akit egyszerűen csak Bojtos Sapka néven emleget, és akiről kedden még azt mesélte, hogy fölakasztotta magát. Szerdán pedig szembejött vele az utcán. Újraélesztették, épp csak Janinak felejtettek el szólni, így egy napig abban a hitben élt, hogy a lány halott. Most majd elrepül a boldogságtól. És itt van még egy egész sor más ember, akik miatt biztos vagyok abban, hogy van értelme annak, amit vállaltunk. Jó a szolidaritás éjszakája. Szeretnénk, ha legalább néhány ember számára ezentúl nem problémát és köztereket elcsúfító útakadályt, hanem Pista és Józsi bácsikat, Zsoltot és Janit és még sok más nevet meg embert jelentenének a hajléktalanok.
A nyitóbeszéd utolsó mondata is ezt kívánja hangsúlyozni: „Az emberi élet és az emberi lény elértéktelenedésének és semmibevételének folyamatát meg kívánjuk állítani.”
Ezért vannak kiállítva kedves barátaink portréi, ezért szavalnak a hajlék nélküli költők, ezért a színház és a tűzzsonglőrök, ezért lehet almáért novellát venni, ezért osztunk praktikus információkat az ellátórendszerekről, ezért táncolunk a megfagyás ellen. Iszonyatos mennyiségű interjú készül, több a kamera, mint azt valaha gondoltuk volna. A kezdés előtti utolsó percekben is hatalmasnak tűnik a káosz.
Mehetnénk még visszafelé heteket, sőt hónapokat is az időben. Azért indultam visszafelé, hogy találjak észérveket és okos indokokat arra, hogy miért kezdtük és miért folytattuk. Csupán egy dolgot találtam, ami hűen tükrözi a válaszainkat, ez pedig egy Ottlik-idézet. Egy kedves barátunk küldte a szervezőgárdának épp a hajrában:
„Mi régen voltunk utoljára újoncok (…), tény. Tény, hogy valamit elkezdtünk. Életet? Berendezkedést? (…) Hát valamit, annyira valamit, hogy nem volt rá más szó: ugyanakkor nekünk ez a valami kézzelfoghatóan ott volt, olyan módon, hogy már nem lehetett nem folytatni.”
