Karácsony 1952-ben
A Hortobágyi Madonna
Szerző: Kovács Ágnes
Fotó: Kovács Ágnes
Elszántan a Madonnával
W. Balassa Zsuzsát – aki ma A Hortobágyi Kitelepítettek Egyesületének egyik vezetője, mozgatója – családjával együtt Miskolcról telepítették ki Hortobágyra, a Borsós-tanyára. Zsuzsa alig töltötte be a 18. életévét, frissen érettségizett álmodozó lány volt. Éva nővére 20, édesanyja 50, édesapja 60 éves volt akkor. Ők már egyszer megtapasztalták a hontalanságot, amikor édesapját mint csapattisztet velük együtt Németországba vezényelték 1944-ben. 1952-ben újra rájuk tört a félelem. Akkor éjjel még nem tudták, hogy hamarosan egy hortobágyi tyúkól lesz az új otthonuk. Akkor éjjel Miskolcon, a rémület éjszakáján a kitörölhetetlen keserűség, a befészkelt rémület, a kitaszítottság örök tanyát vert több száz család lelkében. Fél óra a megrémüléshez elég, de nem egy élet összeszedéséhez, batyuba kötéséhez.
– Mit vihettünk volna fél óra alatt – emlékezik vissza Balassa Zsuzsa. – Ott kellett hagynunk mindent. Anyukám kevés ruhaneműt szedett össze. Álmodozó lány voltam, a számomra legszükségesebb tárgyakat vittem magammal: a szótáraimat, a lemezeimet, a gramofonomat, és lekaptam egy nagy, 100 cm x 70 cm-es képet a falról. A Madonna című Murillo olajnyomatnak nincs művészettörténeti értéke, de nagyon kedves emlék volt. Sok mindent elfelejtettem már, de ma is élesen él bennem a kép, amikor otthonunk kerti kapujától a teherautóig, a 20 méternyi úton elszántan cipekedve, a rajtam röhögő ÁVH-s legények között mentettem a Madonnát. Csoda, hogy nem ütötték ki a kezemből. A Borsós-tanyán kötöttünk ki. Be-zsúfoltak bennünket a nagyhodályba, ahol a mai Madárkórház és Múzeum működik, az életterünk az ágyunk volt és az alatta lévő hely. Nem volt könnyű megőrizni ezt a nagy képet, de mindannyiunknak vigasztalást jelentett az a harmónia, amit a kép sugárzott. Derűjéből merítettük erőnket, a maradék reményünket. Attól kezdve végigkísérte az életemet. A kitelepítés óta számunkra csak a Hortobágyi Madonna címet viseli, ma is itt van a szobám falán.
A tyúkól számunkra a mennyország volt
– A tyúkól a második szállásunk volt, négy hónap után, novemberben elköltöztettek bennünket a hodályból a Hotel Hortobágy akkori épületébe és a mellette lévő cselédházakba, disznóólba, tyúkólba – említi mosolyogva ezt a fordulatot W. Balassa Zsuzsa. – Nagyon szerencsések voltunk, mert a mi családunk a tyúkólat kapta, amely alacsony lévén melegebb volt, nem beszélve a méretéről, így csak a mi családunk fért el benne. A két emeletes vaságy mellett állt a varrógép, rajta egy petróleumfőző és felette a Madonna. Ez volt a mi „mennyországunk”. A képkeret alján fekete folt árulkodik a kukoricakása főzése közben a petroforról felszállt füstről. A nagyteremben továbbra is 80–90 személyt zsúfoltak össze, a kisebb házakban pedig 3–4 család is ellakott. Ezer fős táborunkban három katolikus pap is sorstársunk volt, akik titokban szentmisét mutattak be, vigyázva, nehogy észrevegyék az őrök. Ki kellett bírnunk a perzselő nyár után a feneketlen sarat és a belénk fészkelődő reménytelenséget, hogy innen nincs szabadulás.
Éjféli mise a nagyhodályban
– Közeledett a karácsony. Megkaptuk a hazai csomagokat, a havi egyszeri életmentő utánpótlást. Ezúttal fenyőgallyakat is találtunk a gyógyszerek, élelmiszerek mellett. Aztán futótűzként terjedt a hír, hogy a rendőrség engedélyezte az éjféli mise megtartását a nagyhodályban. Elszállt a reménytelenség, a több száz család csomagjából előkerült fenyőgallyak ünnepi oltárt varázsoltak a Madonna köré. A féléves rémálom után 1952. december 24-én felcsendült a Mennyből az angyal…, a Dicsőség mennyben az Istenek, békesség földön az embernek… Nem tudtuk már, hogy a könny kinek szól: örömünkben a kis Jézusnak, vagy a bánat, a kitaszítottság szorítja torkunkat, csak patakzott mindenki szeméből… A bennünket őrző rendőr egy darabig őrt állt az ajtóban, aztán már nem láttuk. Mert mire vigyázott volna? A könnyeinkre, az összetörtségünkre, a fájdalomra, amit felszakított lelkünkből a Mennyből az angyal?
Másnap a tehénistállóban ünnepeltem a karácsonyt, mert engem akkor odaszólított a munka, de mégis kivételes helyzetben éreztem magam. Azt hiszem, mi akkor álltunk a legközelebb az istállóban megszülető Kisjézushoz. Mert akkor mi is ott laktunk, kitaszítottként, hajléktalanként nem éreztük az otthon melegét, és nem tudtuk, ez meddig tart…
Földönfutóként a Madonnával
– 1953 szeptemberében szabadultunk. A Madonna vándorolt velünk albérletből albérletbe, falusi konyhából városi mosókonyhába. Miskolcra nem mehettünk már vissza. A kép ma is itt van a szobám falán, ő sem felejti el a hortobágyi tyúkólat, a nagyhodályt. És utolsó állomása a hortobágyi templom lesz.
Egy vasaló alakú templom
Az emberek Hortobágyon templomot építenek, vasaló alakú templomot. A vasaló olyan pásztorépítmény volt, amely kint a pusztában a pásztorembert megvédte a cudar időtől, védelmet nyújtott, benne felmelegedhetett. Szimbolikus jelentése is lehet Hortobágyon ennek a vasaló alakú ökumenikus templomnak, ahol 1989-ig még pap sem temethetett. Pedig lett volna kit, hiszen a legsötétebb években, 1950-től 1953-ig a jelenleg 1800 lelkes Hortobágy és tanyavilága 10000 lelket is számlált.
Még fáj a puszta lelke…
Kell ide egy templom, mondják az akkori „hortobágyi fiatalok”, akik a 10 ezerből még élnek.
Kell ide egy templom, mert másképpen már nem megy. Egyetlen tere van a templomnak, ahol megfér majd bűntől, felekezettől függetlenül mindenki. Ahol egyformák végre az emberek, ahol már nem szabad szitkozódni, gyűlölni, ahol el kell engedni a fájdalmat, meg kell végre bocsátani. Ahol elfér a mezítláb elhurcolt gyermek, az álmaitól megfosztott diáklány, a földönfutóvá lett család, és elfér az egykori ÁVH-s katona is. Mert ha valaki belép a templomba imára kulcsolva a kezét, nem teheti azt megbocsátás nélkül.
Kell ide egy templom, mondják. Mert nagyon nehéz megbocsátani… Miért nehéz a gyógyulás? Mert nehéz feladni a sebet. Mert nehéz bízni abban, hogy a másik megbocsát, mert az ember nem ismeri be, hogy a gyógyuláshoz szüksége van arra, hogy megbocsásson az ellene vétőnek… és ennél több már nem kellene. Hortobágynak kell egy templom, hol elkezdődik valami végre, hol kisírhatja magát, hol kezet nyújt és elfogad a lélek.
A „Hortobágyi Madonna” utolsó állomása lesz a templom, hogy segítsen, emlékeztessen és feloldozzon a keserűség, a fájdalom alól.
