Karácsony 1952-ben
A Hortobágyi Madonna
Szerző: Kovács Ágnes
Fotó: Kovács Ágnes
Elszántan a Madonnával
W. Balassa Zsuzsát – aki ma A Hortobágyi Kitelepítettek Egyesületének egyik vezetője, mozgatója – családjával együtt Miskolcról telepítették ki Hortobágyra, a Borsós-tanyára. Zsuzsa alig töltötte be a 18. életévét, frissen érettségizett álmodozó lány volt. Éva nővére 20, édesanyja 50, édesapja 60 éves volt akkor. Ők már egyszer megtapasztalták a hontalanságot, amikor édesapját mint csapattisztet velük együtt Németországba vezényelték 1944-ben. 1952-ben újra rájuk tört a félelem. Akkor éjjel még nem tudták, hogy hamarosan egy hortobágyi tyúkól lesz az új otthonuk. Akkor éjjel Miskolcon, a rémület éjszakáján a kitörölhetetlen keserűség, a befészkelt rémület, a kitaszítottság örök tanyát vert több száz család lelkében. Fél óra a megrémüléshez elég, de nem egy élet összeszedéséhez, batyuba kötéséhez.
– Mit vihettünk volna fél óra alatt – emlékezik vissza Balassa Zsuzsa. – Ott kellett hagynunk mindent. Anyukám kevés ruhaneműt szedett össze. Álmodozó lány voltam, a számomra legszükségesebb tárgyakat vittem magammal: a szótáraimat, a lemezeimet, a gramofonomat, és lekaptam egy nagy, 100 cm x 70 cm-es képet a falról. A Madonna című Murillo olajnyomatnak nincs művészettörténeti értéke, de nagyon kedves emlék volt. Sok mindent elfelejtettem már, de ma is élesen él bennem a kép, amikor otthonunk kerti kapujától a teherautóig, a 20 méternyi úton elszántan cipekedve, a rajtam röhögő ÁVH-s legények között mentettem a Madonnát. Csoda, hogy nem ütötték ki a kezemből. A Borsós-tanyán kötöttünk ki. Be-zsúfoltak bennünket a nagyhodályba, ahol a mai Madárkórház és Múzeum működik, az életterünk az ágyunk volt és az alatta lévő hely. Nem volt könnyű megőrizni ezt a nagy képet, de mindannyiunknak vigasztalást jelentett az a harmónia, amit a kép sugárzott. Derűjéből merítettük erőnket, a maradék reményünket. Attól kezdve végigkísérte az életemet. A kitelepítés óta számunkra csak a Hortobágyi Madonna címet viseli, ma is itt van a szobám falán.
A tyúkól számunkra a mennyország volt
– A tyúkól a második szállásunk volt, négy hónap után, novemberben elköltöztettek bennünket a hodályból a Hotel Hortobágy akkori épületébe és a mellette lévő cselédházakba, disznóólba, tyúkólba – említi mosolyogva ezt a fordulatot W. Balassa Zsuzsa. – Nagyon szerencsések voltunk, mert a mi családunk a tyúkólat kapta, amely alacsony lévén melegebb volt, nem beszélve a méretéről, így csak a mi családunk fért el benne. A két emeletes vaságy mellett állt a varrógép, rajta egy petróleumfőző és felette a Madonna. Ez volt a mi „mennyországunk”. A képkeret alján fekete folt árulkodik a kukoricakása főzése közben a petroforról felszállt füstről. A nagyteremben továbbra is 80–90 személyt zsúfoltak össze, a kisebb házakban pedig 3–4 család is ellakott. Ezer fős táborunkban három katolikus pap is sorstársunk volt, akik titokban szentmisét mutattak be, vigyázva, nehogy észrevegyék az őrök. Ki kellett bírnunk a perzselő nyár után a feneketlen sarat és a belénk fészkelődő reménytelenséget, hogy innen nincs szabadulás.
