Aki szüntelenül megérinti Krisztus ruhájának szegélyét
Szerző: gaa
a hátoldalon a megdicsőülést szemlélteti a feltámadás fényes ragyogásában. Az íróasztalon pedig a frigyláda ihletésű, kerubos tabernákulum tervrajza várta a megrendelő jóváhagyását. Az ismert ötvösművésznél, Ozsvári Csabánál jártunk.
Krisztus legyen az út
A diplomamunkának szánt csempeszkopácsi domborműves bronz templomkapu a szárnyát bontogató művész első „maradandó” alkotása, még 1987-ből. Négy évre rá már II. János Pál pápa magyarországi látogatására készít ajándékként aranyozott, cizellált ezüst domborítású, drágakövekkel ékesített misekönyvborítót egyházi megrendelésre. Az ajándék nem csak egy lesz a többi között, mert tudjuk, hogy a szentatya azóta többször is használta az Ozsvári-féle alkotást. A pápalátogatáskor még csak huszonnyolc éves, fiatal művész szinte fel sem ocsúdhat a megtiszteltetésből, máris újabb és újabb megbízásokat kap. 1997-ben Vir dolorum domborművet készít a Vatikánba, majd számos liturgikus tárgyat készít templomok részére, legutóbb például Boldog Batthyány-Strattman László ereklyetartóját.
– Az én szakmám, az ötvösség viszonylag egyszerű. Noha elmélyülést, türelmet és fantáziát igényel, mégsem csak a saját gondolataimat közvetítem az emberek felé. A keleti ikonteológia beszél a szem, a látás böjtjéről. A liturgikus tárgyakat alkotó ember lemond az önkifejezésről és az önmegvalósításról. Lemond arról, hogy az Istennel kapcsolatos személyes élményeit megossza a közönséggel, mert nem önmaga lesz a fontos, hanem az egyház hite. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a személyes istenélmény kevésbé fontos, hiszen csakis az lehet a kiindulópontja minden Istenről beszélő művészetnek. A szakrális művészet láthatóvá tudja tenni a láthatatlan hit megszámlálhatatlan kincsét és felfoghatatlan kegyelmét. Az olyan tárgyalkotó művészet, mint amilyen az ötvösség is, valójában egyszerű eszközökkel próbál beszélni Istenről.
Vágyakozni az ideálisra
Aki a megtestesülést, a kereszthalált és a feltámadást mintázza meg újra és újra, állandóan szembesül a kérdéssel, hogy vajon hol húzódik a határ vallásos és szent művészet között. A II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy az ars sacra, a szent művészet körébe a liturgiában szerepet vállaló művészet tartozik, legyen az zene, képzőművészet vagy iparművészet. Tehát mindaz, ami mégoly fennkölt is, ha nem része a liturgiának, legfeljebb vallásos témájú művészet lehet. A szépség, az igazság, a jóság és a rituális funkció az ars sacra ismérve. Az Ozsvári-féle kelyhek, monstranciák, tabernákulumok és egyéb liturgikus használati tárgyak eleget tesznek a szent művészet kritériumának.
– A széppel, az igazzal és a jóval csak akkor kerülhetünk szembe, ha lemondunk önmagunkról és a magasabb eszme szolgálatába állunk. A művészet mindig szolgálat. Szolgálatot vállaltam: eszköz szeretnék lenni Isten kezében.
Ratzinger bíboros mondja: a mai ember hite megkísértett hit, amely a hit és a hitetlenség határmezsgyéjén egyensúlyoz. Tudomásul kell vennünk ezt az állapotot. A szakrális művészet viszont nem támaszkodhat a megkísértett hitre, csakis az egyház tanítására.
– Andrej Tarkovszkij írja egy helyütt: „A művészet vágyakozás az ideálisra”. Erről nem mondhatunk le! A szakrális művészet, amely benne él az ideálisban, nem teheti meg azt, hogy méltatlan eszközöket használjon az ideális kifejezésére. A szakrális művészet lehetőséget teremt az embernek arra, hogy megérinthesse Krisztus ruhájának szegélyét. Hiszek abban, hogy ez a mi gyógyulásunkhoz is vezet, és igyekszem képessé tenni a lelkem arra, hogy a nekem szánt utat járjam. A megújulás számomra nem a folyamatos kísérletezgetést, hanem a megváltás misztériumára történő állandó rácsodálkozást jelenti. Ha valaki elfogadja, hogy Krisztus az Út, az Igazság és az Élet, akkor ezen az úton kell járnia.