Bocsássatok meg egymásnak akár hetvenszer hétszer is!
Esély a boldog életre
Szerző: Bodnár Zita
Az alábbiakban egy kislány történetét ismerhetik meg Olvasóink, aki egy zaklatott élettel a háta mögött talált végre szerető családra. Az intimitás megőrzése miatt a család név nélkül szerepel, a befogadott gyermeket nevezzük egyszerűen Júliának.
Házasságunkból négy gyermek született, mindegyik külön csoda, Isten áldása – és mind fiú. Mindig nevettem magamban, mikor mások sajnálkozva kérdezték, hogy bírsz el ennyi fiúval. Szorgalmas és jó gyerekek, a legnagyobb már megnősült, a kisebbek is egyetemre, főiskolára, illetve gimnáziumba járnak.
Öt évvel ezelőtt egy szentmise végén hirdették, hogy imádkozzunk egy kislányért, aki nagy bajban van, mert meghalt a nevelőanyja, és ha nem akad egy másik család, aki befogadja, intézetbe fog kerülni. Imáimban gyakran mondogattam Jézusnak, hogy én mindent meg akarok tenni érte. Azon nyomban eszembe jutott a mondása: „Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad be.” Hazamentem és otthon izgatottan meséltem el a történetet a férjemnek, aki így válaszolt: ha komolyan vesszük a hitünket, kötelesek vagyunk segíteni. Ahol négynek jut hely, ott jut az ötödiknek is, és különben is mindig szerettem volna egy kislányt. Ezek után felgyorsultak az események. Kilencven órás nevelőszülői tanfolyamra kellett járnunk, ami bizony fáradságos és megterhelő volt. A rokonoknak nem mertük elmondani a tervünket, mert „megettek” volna bennünket. A fiúknak viszont elmondtuk, akik kíváncsian és csodálkozva várták, hogy többen leszünk eggyel, méghozzá egy lánnyal!
Hamarosan megérkezett Júlia, egy kilenc éves, nagyon szép kislány, egy zaklatott élettel a háta mögött. Édesanyja hét hónapos korában otthagyta őt a nagymamájánál, mert az apa, aki azóta is valamelyik börtön lakója, nem akarta feleségül venni őt. A nagymama néhány hónapig bajlódott vele, majd nevelőintézetbe adta. Fél év után nevelőszülőkhöz került, ám az anyuka súlyosan megbetegedett, és mire Júlia kilenc éves lett, meghalt. A kislány csak ekkor tudta meg, hogy ők nem az édes szülei voltak.
Nagyon élénk, szokatlanul mozgékony gyermek volt és rengeteget beszélt. A fiúk első megállapítása ez volt: „Látszik, hogy nőből van, mert egész nap képes beszélni.” Hamarosan kiderült, hogy ez a nagy aktivitás nem csupán alaptermészete, hanem az átélt események miatti nagy belső feszültség következménye is. Azt szerette volna, ha folyton rá figyelünk, vele foglalkozunk, és bizony a kezdeti lelkesedés után ez fárasztó kezdett lenni. Kiderült az is, hogy előző nevelőszüleitől minden anyagi dolgot megkapott, de semmiféle követelményt nem támasztottak vele szemben. Nálunk be kell osztani a pénzt, tanulni, segíteni is kell. Ő, ha nem kapott meg valamit, amiről úgy gondolta, hogy neki az jár, egyszerűen elvette. Semmiféle rendszeres munkára nem volt hajlandó, és nagy jeleneteket tudott rendezni, ha akarata ütközött a miénkkel. Egyre-másra tűntek el a családi kasszából kisebb-nagyobb összegek, és drága bolti holmik kerültek elő, amelyeket állítólag a barátnőitől kapott. Minden lebukása után megbeszéltük a dolgot, igyekeztük rendezni a helyzetet, de az eset újból és újból megismétlődött.
Férjem egy alkalommal így szólt: „Ez így nem mehet tovább, meg kell válnunk egymástól”. Én is elkeseredett voltam, de megint megszólalt bennem az Úr Jézus szava: „Bocsássatok meg egymásnak akár hetvenszer hétszer is!”. Az egyik fiam azt mondta: „Nekünk is volt mindig egy újabb lehetőségünk, ha elszúrtunk valamit, ez neki is jár.” A másik fiú inkább az apjával értett egyet, a többi meg együttérzően hallgatott és várt. Bizony cikáztak a villámok otthon, amikor ebben a válságos helyzetben eljött hozzánk a plébánosunk, aki egy apa szívével szereti a rábízottakat. Még egy utolsó esélyt kért ő is Júlia számára, és kifizette helyette a legutóbb elcsent nem kis összeget. A kislány zokogva ígérte, hogy meg fog változni, és ettől kezdve csakugyan lassú javulás következett be. Ebben a javulásban nagy szerepe volt a fiúknak és nagyfiam feleségének is. Segítettek a tanulásban és finoman csipkelődtek vele, ha valami nem úgy ment, ahogy kellett volna. A fiúk pajtáskodó nevelése többet ért minden atyai vagy anyai prédikációnál.
Öt év telt el, és a kislányból nagylány lett. Tizennégy éves, vidám, energikus lány. A Jóisten gondviselése folytán idén megkezdte a tanulmányait a piarista gimnáziumban, ahol nem csak keményen kell majd tanulnia, de erkölcsi nevelést is kap. Énekel a templomi kórusban, ministrál, a nyári hittantáborokban a kicsik csoportvezetője volt. Idén lesz bérmálkozó. Megvan az esélye, hogy tisztességes, boldog ember legyen. Istennek legyen hála érte!
