Cikkek listázása

Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad be

A várva várt gyermek

Szerző: Juhos Melinda

A legtöbb ember már kisgyermekkora óta készül a családi szerepre, a gyerekek már az óvodában papás-mamást játszanak. A lányok ösztönszerűen élik bele magukat az anyaszerepbe. Ilyenkor nem is gondolunk olyasmire, hogy boldogságunkat bármi is beárnyékolhatná. Nem gondolt ilyesmire a szlovákiai Nádszeg községben élő Nagy Tibor és menyasszonya, Ildikó sem, akik már jegyességük alatt tervezgették, hogy majd gyermekük születik. 

A szomorú igazság 

Tiboréknak azonban nagyon hamar szembe kellett nézniük a ténnyel, hogy a gyermekáldás valószínűleg várat majd magára. Mivel családjukban már megtörtént, hogy hosszabb időt kellett várni a kis jövevényre, ezért úgy gondolták, jobb félni, mint megijedni. „1987-ben – még mielőtt összeházasodtunk – elkezdtünk orvoshoz járni” – mondta Tibor, aki mindvégig bízott abban, hogy egyszer ő is apa lesz. Akkoriban szinte kikötés volt, hogy csak két év házasság után végezhetők ellenőrző vizsgálatok, ezért csodálkozva fogadták őket a rendelőkben. Elkezdődött életükben egy szakasz, mely nagyon sokszor oly végeláthatatlannak tűnt. Minden lehetőséget megragadtak, szinte minden specialistát körbejártak hazánkban, de eredmény még mindig nem mutatkozott. „Egyre nehezebben viseltem a kezeléseket, éreztem, hogy szervezetem egyre gyengül, a pszichikai megterhelésről nem is beszélve” – mesél arról az időszakról Ildikó, mikor már kirajzolódott, hogy próbálkozásaik esélytelenek. 

A remény sugarai

 Először kezelőorvosuk vetette fel, hogy gondolkozzanak el az örökbefogadáson. Külön-külön már mindketten foglalkoztak a gondolattal, de valahogy mindig adtak még egy esélyt a vér szerinti gyermeknek. Egyszer, mikor az eredmények már nem sok jóval kecsegtették őket, az orvostól jövet megálltak a járási székhely illetékes hivatalában és érdeklődtek, miként is válhatnának nevelőszülőkké. Semmilyen különleges elvárásuk nem volt, még a gyermek nemét sem jelölték meg a kérvényben, csupán annyit, hogy lehetőség szerint minél fiatalabb babát kapjanak. Az akkor érvényben lévő törvények szerint leghamarabb hat hónapos korban volt adoptálható egy csecsemő. A Családjogi Törvény akkor úgy rendelkezett, hogy egy gyermeket akkor helyezhetnek el nevelőszülőknél, ha vér szerinti szülei teljesen lemondanak róla, azaz hat hónapig nem mutatnak iránta érdeklődést. Viszont Ildikóék megtudták, hogy vannak olyan szülők, akik gyermeküket nem látogatják ugyan az otthonban, de azért néha egy-egy képeslapot küldenek a pár hónapos csemetének. Így aztán a gyermek további hat hónapot várhat nevelőszülőkre, feltéve ha szülőanyja nem telefonál, hogy él-e még, mert akkor újabb fél évet kell a kicsinek várakozni. Aztán a növögető lurkónak lassacskán elvész az összes esélye, hogy az állami gondozásból valaha is kikerüljön egy családhoz, ahol minden bizonnyal szeretet várná.

Ildikó furcsa érzéssel beszél a csecsemőotthonban tett első látogatásról. „Nehéz szívvel jöttem el, mert úgy éreztem, hogy egyetlen gyermeket sem tudtam volna elhozni magammal. Nehéz ezt elmondani, de a gyermekek közt nem volt olyan, akinek anyja tudtam volna lenni, nem tudtam a szívembe zárni őket. Nagy csalódás volt ez mindkettőnknek.”

Időnként azonban Tiborék meg-megjelentek az otthonban némi ajándékkal, és az orvosi kezeléseket továbbra sem hagyták ki. A hosszú várakozás ellenére élt bennük a remény, hogy hozzájuk kerülhet egy gyermek, annak ellenére, hogy a kérvény benyújtásánál akár öt év várakozásra is felkészítették őket. Alig másfél év múlva telefonon értesítették őket, hogy egy kilenc hónapos csecsemő nevelőszülőkre vár. Tibor akkor meg sem kérdezte, hogy kislány-e vagy kisfiú, rögvest futott a feleségéhez a jó hírrel, aki megtudta, kislányt mennek megnézni. „Örültünk és egyben szorongtunk is. Az első látogatás volt előttünk, hogy akkor a sok gyermek közül nem tudtunk senkit a szívünkbe zárni. Mi lesz most, amikor odahoznak egyetlen kislányt? Igaz, hogy évekig vágytunk egy babára, de mi lesz, ha nem tudjuk megszeretni?” – Efféle gondolatok jártak Ildikó és Tibor fejében. 

A nagy találkozás 

„Tele voltunk félelemmel, amikor beléptek a babával” – meséli a történetet Ildikó. De kétségeik talán addig tartottak, míg meg nem pillantották a kislányt, akivel az otthon gondozói egyedül hagyták őket. „Gyönyörű kislány volt, én annyira boldog voltam, hogy örömömben hol szlovákul, hol magyarul szóltam hozzá” – mesélte önfeledten az apuka. Annyira megbabonázta őket a pici lány, hogy szinte elfelejtettek még egymáshoz is szólni. A visszatérő igazgatónő kérdésére, hogy hogyan is döntöttek, megbeszélés nélkül vágták rá, hogy akarják a kislányt. Rögtön saját gyermekükké fogadták.

Talán egy olyan embernek, aki nem élte át ezt a helyzetet, szinte lehetetlen felfogni, hogy egy gyermekre vágyó halandónak néhány pillanat is elég ahhoz, hogy sajátjának tudjon tekinteni egy idegen gyermeket. 

A nagy titok 

Az első találkozás után bő egy hónap telt el, míg hazavihették a kislányt, akinek érkezéséről senki nem tudott. „Döntésünket nem beszéltük meg másokkal, mivel nem akartunk az emberek befolyása alá kerülni” – magyarázza Ildikó. Úgy érezték, biztosan akadtak volna emberek, akik az adoptálás esetleges negatív következményeit emlegették volna. „Mikor minden előzmény nélkül bemutattuk édesanyáméknak a kislányunkat, nem voltak kérdések, hogy miért nem szóltunk, miért döntöttünk így. Velünk együtt örültek” – meséli a ma már négy éves Dominika édesanyja. Tibor szülei, akik egyébként a családdal élnek egy nagy családi házban, Nádszegen, rögtön befogadták a kislányt, a rokonokkal együtt. „Amint hazaértünk, hirtelen mindenki ott termett, a testvéreim a gyerekeikkel mind velünk örültek” – mondja a büszke apa.

Azóta a csecsemő óvodás kislánnyá nőtt, aki nagyon sok szeretettel ajándékozza meg szüleit. Dominika előtt sohasem titkolták, hogy honnan származik, és hogy nem ők a vér szerinti szülei. A kislány ezt ma még nem tudja igazán felfogni, de nem szerették volna, hogy egyszer esetleg az iskolában tudja meg az igazságot egy osztálytársától, ezért inkább ők mondták el neki a korának megfelelően a történetét. Ildikóéknak sokan felvetik, hogy mit tesznek majd akkor, ha szülei elkezdik a kislányt keresni, vagy ha fordítva történik meg ez. Ők azonban úgy gondolják, hogy más gyermekeknél ugyanúgy lehetnek problémák, csak talán más jellegűek, amiket a szülők kénytelenek megoldani.

Örülnek, hogy hosszú évek után 2000-ben végre lett egy gyönyörű lányuk, aki értelmet ad életüknek. Szerintük ennél nincs is fontosabb.

Az árvákért 

Ó, Mária, 
Te tudod, mi az anyai szeretet, 
hiszen szereteteddel és életeddel 
ajándékoztad meg Jézust, 
a mi megváltónkat. 

Kérünk, Védelmezd 
a földkerekség 
minden árva gyermekét. 

Segíts nekünk, hogy ezeket  
 a gyermekeket 
szeretni tudjuk úgy, 
ahogyan szüleik szerették őket. 

Hisz a te fiad is szeret minket, 
ezért add, hogy szeretetünket 
ajándékozhassuk azoknak, 
akik szülők nélkül maradtak. 

Szentséges Szűz Mária, 
veled és az angyalokkal együtt 
a mennyei Királyságban 
dicsőítjük majd Urunkat, 
mert szeretete mindannyiunkra  
 kiárad, 
és senki sem mondhatja: 
„Se apám, se anyám!” 

Ámen. 

Boldog Kalkuttai Teréz anya 

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>