Tizenegy év mélységéből

Csaknem egy évszázad emlékeiből szőtt körénk csodálatos mesevilágot. Meggyőződésem, hogy minden érték s eszme, melyet ma fontosnak tartok: tőle kapott örökség: Ő vitt először szentmisére; tőle ered a katolicizmus iránti elkötelezettségem. Ismerte a régi világot: már nyiladozott elméje, mikor a trianoni gyalázat után „hont foglaltak” nálunk a csehek. Mesélt a gazda munkájáról, a régi újváriakról s a feleségről, akit egyéves fia mellől szólított el az Úr. Büszke volt magyarságára, szerette a munkát és megvetette a kommunizmust. Beszélt Horthyról, az Újvárra zuhanó amerikai bombákról és a lovakat rabló oroszokról…

1993 áprilisában ment el közülünk. A hír első éves kollégistaként talált meg. Nyolc hosszú évtized után biztosan készült már a végső számadásra. Én azonban sohasem gondoltam, hogy egyszer itthagy bennünket. Nem volt alkalmam búcsút venni tőle. Mozgékony, eszes öregként maradt meg az elmémben.

Idővel egyre többször jut eszembe a távozása. Kétségek gyötörnek. Azon gondolkodom, mi az, aminek másképpen kellett volna történnie, s mi az, ami miatt máig szégyenkezem. Azt hiszem, most valamiféle vallomás következik – ha úgy tetszik, nyilvános gyónás olyan vétkekért, melyek talán nem többek egy tizenéves srác zavaránál.

Emlékszem: egyik délután osztályfőnököm, József atya papírt nyom a kezembe. „Tudtad?” – kérdi. Vállat vonok: „Mit?”, majd olvasni kezdem a táviratot.

A valóságban az ember nem mindig úgy reagál, ahogy azt a dél-amerikai szappanoperák ócska sablonjai sugallják. Míg a szavak értelme lassan felkúszik az agyamig, addig a táviratokra jellemző, félreütött, kifacsart betűk gúnyos játékot űznek velem. „Nagytata meghalt, gyere haza!” – szól az üzenet, s miközben a könny elönti a szememet, nevetni szeretnék a torz szókreatúrákon. A fura pillanat azonban tovaszáll, nem marad más, csak a fájdalom és a szégyen.

Két nap múlva már a labdát rúgom… Csak a lelkiismeret bánt, mert – úgy tűnik – mégsem vert le eléggé a hír. Hogyan is kéne ilyenkor viselkedni? Miért nem vagyok elég szomorú? Mintha mindegy volna, hogy eltávozott… Ostobaság!

Odahaza különös hangulat fogad. Nincs jajveszékelés, csupán szomorú, csendes békesség.

Nagyapám – úgy tudom – néhány napig agonizált. Szinte mindvégig eszméleténél volt. Sajnos a család nem lehetett teljes egészében mellette. Szüleim orvosok és pap után jártak. Utolsó napjaiban főként a nálam két évvel fiatalabb, akkor mindössze tizenkét éves húgom jelentett vigaszt számára.

Azt hittem, szerencsés vagyok, hogy nem kellett végignéznem a haláltusáját. Idővel azonban keserűen döbbentem rá, hogy testvérem sokkal gazdagabb lett a nagyszülő életének utolsó perceivel – a pillanattal, amikor az angyalok alászálltak útrakelő nagyapám lelkéért. Én viszont máig szemrehányást teszek magamnak: úgy érzem, nagyapám kedves, egyetlen fiúunokája gyáván megfutamodott, cserbenhagyta őt. Pedig halálának órájában még csak okom sem volt gyanakodni…

Bevallom, ez fáj a legjobban. Az, hogy elment, a természet rendje és Isten rendelése. Szép, hosszú élete volt. Bár nyolcvanéves aggként látom a régi felvételeken, tudom, hogy ismét fiatal. Ő már elhagyta a fáradt porhüvelyt. Fájdalmat ezért ma már nem érzek, csupán valamiféle nyugtalanságot. Most is az jár a fejemben: mit felejtettem el, mit mulasztottam?

Remélem, a mennyországban még találkozunk, és akkor mindent megbeszélünk. Kétségem sincs afelől, hogy ott van!

Ha megengedik, most lezárom e sorokat! Azt hiszem, valami a szemembe ment…

A halállal és a halál elfogadásával kapcsolatos lelkipásztori tapasztalatairól Elek László gútai esperest kérdeztük. 

– Milyen lelkipásztori tapasztalatai vannak: hogyan viszonyulunk manapság a halálhoz? Hogyan éljük meg szeretteink elvesztését?

– Egy haláleset mindenkit megdöbbent. Legjobban természetesen a hozzátartozókat vágja mellbe az eset, de a kívülállót is megrendíti.

Az, hogy a rokonok hogyan fogadják hozzátartozójuk elvesztését, több tényezőtől is függ. Attól például, hogy az elhunyt milyen életkorú volt. Az idősebbek távozását könnyebb feldolgozni: nyilvánvaló, hogy a biológiai lét idővel szükségszerűen a halálba torkollik. A hátramaradókat mélyen érinti, de maguk is érzik: ez a természet rendje!

Persze azért nem lehet mindent sablonokba szorítani, van, aki különösen ragaszkodik szülőjéhez, s egy életre szóló űrt okoz a halála.

Az idős szülőket elvesztő, középkorú embereknek olykor eszükbe jut, hogy a generációs piramis csúcsára kerültek. Ilyenkor felsejlik az ÉN életének végessége.

Nehezebb, ha azonos korú ember halálhírét terjesztik. Ekkor az „akár én is lehettem volna” gondolat mélyebbre fúrja magát a hétköznapok rendjébe.

Nagyon nehéz elviselni a házastárs elvesztését. Ez az emberi élet minden szakaszában komoly próbatétel. Az igazi szeretetkapcsolat végén a közös évtizedekkel az életben maradott lelkének egy darabja is sírba száll. El tudok képzelni azonban olyan esetet is, amikor a szeretet ugyan megvolt, de arra az idők folyamán súlyos árny vetült. Egy szenvedélybeteg férj elvesztése például szomorúsággal tölti el a feleséget, de megkönnyebbülést is jelenthet.

Szörnyen nehéz elviselni, ha egy nálunk fiatalabb személytől kell végső búcsút vennünk. A legnagyobb tragédia a gyermek elvesztése – főként, ha fiatalon törik ketté földi pályája. Ekkor bizony nagyon súlyos kétségek merülnek fel a szülőben a Gondviseléssel és az isteni igazságossággal kapcsolatban.

– Materialista civilizációnk, úgy tűnik, nagyon nehezen barátkozik meg az elmúlás gondolatával. A halál sokszor felkészületlenül éri az embert, olykor még a keresztényeket is. Mennyire nyújt vigaszt –elsősorban a fiatalok számára – a túlvilági élet, Krisztus reménysége?

– Embere válogatja. Minden azon múlik, hogy a gyászoló korábban hogyan élte meg a vallásosságát. El tudja-e fogadni Istent Teremtőnek és Gondviselőnek? Hisz-e a feltámadásban? Ha él benne a hit s a szentmise közösségében rendszeresen tanúságot tesz róla, könnyebben fogadja a vigasztalás szavait. Nehezebb annak, aki kerüli a templomot és gyenge a hite.

Egyébként olyan emberrel még nem találkoztam, akiben semmiféle hit nem élt a halál utáni élettel kapcsolatban. Sőt, ha valaki közelében érzi a halál szelét, lelkében szinte szükségszerűen felizzik a remény: az ember nem tűnhet el nyomtalanul a semmiben!

– Közeledik a halottak napja. Mit gondol a hazánkba is egyre jobban begyűrűző Halloween-kultuszról; a bomlást és mágiát halálban ötvöző torz képekről?

– Új keletű hóbort!? Talán csak játék, de azt hiszem, annál azért veszélyesebb. A halál komoly dolog, az élet egyik legfontosabb része, ezért tisztelnünk kell.

A halott test egy természetes bomlási folyamatban tűnik el – ezt mégsem szabad karikatúra tárgyává tenni vagy durván profanizálni.