A szent zene védőszentje és a magyar egyházzenei élet
Szükségünk van rád, Szent Múzsa
Szerző: Gábor Adrienn Angéla
Az irodalmi szövegek fiatal leányként mutatják be a pogány nemesi családból származó Cecíliát, akiben a testi szépség, az erényesség és a mártíromság szokatlan harmóniában találkozott. Alakja úgy él a köztudatban, mint az egyházi zene pártfogója, mert legendája szerint saját esküvőjén ő maga játszott az orgonán, más értelmezés szerint „szívében csak az Úrnak énekelt”. Nevét már a 6. században fölvették a szentmise római kánonjába, de hogy ott is maradhatott, az csak a nép széleskörű tiszteletének köszönhető. Az új római kalendárium is kifejezi fenntartásait alakjával kapcsolatban, de a legendája nagyobb hatásúnak bizonyult, mint a tudósok tézisei.
Fiatal szíve az Úrnak énekelt
A szentek életében (Szent István Társulat) Diós István tollából ezt olvassuk Szent Cecíliáról: „Hitének jeleként állandóan a szívén viselte az Evangéliumot, és arannyal átszőtt ruhája alatt durva szőrből készült ciliciumot hordott. Szülei úgy határoztak, hogy feleségül adják Valerianushoz, s e tervet Cecília az akkori szokások szerint nem változtathatta meg. Így a családja rangjához illően készült a házasságra. Abban azonban reménykedett, hogy kiszemelt vőlegénye tiszteletben fogja tartani Krisztus iránti szerelmét. Így várta a menyegző napját, és szíve a lakodalmi muzsika közepette is csak az Úrnak énekelt. Amikor kettesben maradt férjével, föltárta előtte a Király titkát: egy angyal őrzi féltékenyen a szerelmét és teste szűzi tisztaságát; erről maga Valerianus is meggyőződhet, ha ifjú feleségének szíve szerelmét tudomásul veszi. A még pogány Valerianus egy föltétellel fogadta el Cecília magyarázatát: ha ő is meglátja az angyalt. De megfenyegette Cecíliát, hogy ha ez nem történik meg, hazugságáért megöli. Cecília erre azt válaszolta: megláthatod az őrző angyalomat, ha megkeresztelkedsz! Valerianus teljesítette e föltételt. A Via Appián a harmadik mérföldkőnél koldusok vártak rá, és elvezették Urbán pápához. Ez az ősz aggastyán megkeresztelte és fehér ruhában küldte vissza Cecíliához. Hazatérve a szobájukban meglátta felesége őrző angyalát, aki liliomból és rózsából – a szüzesség és a vértanúság jelei – font koszorút helyezett mindkettőjük fejére. Ezután megkérdezte Valerianust, mit kívánna a leginkább. Ő testvérének, Tiburtiusnak a megtérését kérte. Az ég segítségével Cecília Tiburtiust is megnyerte a hitnek, s a gőgös római ifjú megtért az addig annyira megvetett keresztények közé.”
A költői legenda a továbbiakban arról tudósít, hogy a megtért fiatalok nagy kegyelettel keresztény mártírokat temetnek el. A sokistenhitű Róma ezért nyílt színvallásra kényszeríti őket, és mivel nem áldoznak Jupiter oszlopa előtt, halál vár rájuk. Cecíliát egy túlhevített gőzfürdőbe zárják, de ő túléli a gyilkossági kísérletet. Ezután kard általi halálra ítélik, de a hóhér háromszori sújtással sem tudja levágni a fejét. Cecília napokig szenved, de mély hitével a legelesettebb állapotában is lelkek sokaságát téríti meg Istenhez. Először a katakombákba helyezik el holttestét, majd a tiszteletére emelt templomba viszik földi maradványait a 4. században. 1599-ben, amikor felnyitják sírját, épségben találják a fiatal vértanú testét. Maderno, a kor híres szobrásza is jelen van az eseményen és mély megrendüléssel formázza meg márványból a szent figuráját. Mintha mély, gyermeki álmát aludná, úgy fekszik Cecília a jobb oldalára dőlve, karját hosszan kinyújtva. Nyakán három tátongó vágás hirdeti, hogy nem természetes halállal halt meg. Kéztartása – bal kezén egy, jobb kezén három ujját kitárva – a három személyű egy Istenről üzen a világnak. A legenda szerint Pascalis pápa ebben a testhelyzetben találta meg Cecíliát, miután a szűz látomásban maga mutatta meg neki, hol van a sírja a katakombában.
A legenda tehát nem utal egyértelműen Cecília és a szent zene összefüggésére, mindenesetre a néplélek és a hagyomány a kettőt immáron örökre összekapcsolja.
Szent múzsa kellett
– Szent Cecília olyan jelkép, aki egyesíti mindazt, amit bár nem lehet megszemélyesíteni, mégis őbenne személyesül meg. Szent Cecília alakja inkább „érzés”, egyfajta viszonyulás. Különböző feltételezéseink vannak, miért éppen ő lett a szent zene védelmezője, de a lényeg az, hogy szükség volt egy „szent múzsára”. Ő a közvetítő Isten felé az emberek és az egyházi zenét művelők körében, akik mindennapos zenei felajánlásukat, imádságaikat tárják az Úr elé – mondja Bubnó Tamás, a Budapesti Énekes Iskola művészeti vezetője.
Hogy mi tartozik az egyházi zene gyűjtőfogalmába, arról az 1967-ben, VI. Pál pápa jóváhagyásával kiadott Musicam Sacram című szentszéki dokumentum beszél: „Szent az a zene, amelyet a liturgikus celebrációra alkottak és a formák szent tisztaságával rendelkeznek. Fajai: a gregorián ének, a szent polifónia (régi és új), szent orgona (vagy egyéb hangszeres) zene, egyházi népének, akár liturgikus, akár szimplán vallásos jellegű.”
Az egyházi zene – mind az egyetemes, mind a magyar zenetörténetet tekintve – stílusok, műfajok és formák tekintetében zavarbaejtően nagy repertoárral büszkélkedhet. Az egyházi ének és zene ügyében X. Pius pápa így fogalmaz a Tra le solicitudini című motu proprióban: „... legelső a törekvés fönntartani és előmozdítani az Úr háza ékességét, ahol a vallás fönséges titkait ünnepeljük, és ahol a keresztény nép összegyülekezik részesülni a szentségek kegyelmeiben, szentmisét hallgatni, a legméltóságosabb oltáriszentségben Jézust imádni, és a nyilvános és ünnepélyes liturgikus ténykedések révén részesülni az egyház közös imádságában. Semmit sem lehet tehát megtűrni a templomban, ami zavarja, vagy csak csökkenti is a hívek áhítatát, semmit, ami helyénvaló kifogásokra és botrányra adhatna alkalmat, különösen pedig semmi olyant, ami egyenes ellentétben van a szent cselekmények méltóságával, a hely szentségével, szóval, ami nem méltó az imádság házához, az Úr fönségéhez.”
Méltó zenét a templomokba!
– Nekem mint katolikusnak és bizánci egyházzenével foglalkozó embernek a szakrális zene mindig ugyanazt fogja jelenteni: szent, egyetemes és művészi. Ez az elv a gyermekkori élményeim, a tanulmányaim és a munkám során ivódott belém. Bármelyik is sérül e háromból, azt a zenét nem szívesen hallgatom. Legtöbbször a művésziességet hiányolom, mert sokan vélekednek úgy, hogy Istenhez mindenki tud művészien fohászkodni. Ha ez így lenne, akkor kétezer évből ezerhatszáz éven keresztül tévúton jártak volna az emberek, amit kétlek. Minden korban ugyanis a legjobb művészeket kérték föl arra, hogy az istentiszteletek közben szent zenével emeljék a szertartás fényét, a papok, az énekesek és a nép pedig egységet alkottak. A kereszténység nagy részénél ez ma már eltűnőben van – mondja Bubnó Tamás.
Mintegy hat évtizedes, szomorú tapasztalat Magyarországon, hogy a felcseperedő gyerekek nem kerülnek kapcsolatba az egyházzenével. Így semmilyen indítékuk és lehetőségük nincs arra, hogy a szent zenébe bekapcsolódjanak, vagy legalább élvezni tudják azt.
– Ha ezen a káros gyakorlaton nem leszünk képesek – egyházban, iskolában, családban – változtatni, akkor a fiatalok nem fogják tudni különválasztani a valódi szakrális zenét a ma oly divatos „gitáros mise” slágereitől. Nagy hiba a transzcendenciát egybemosni a szórakoztató zene világával. Az egyházi zenének gyönyörű, szent, egyetemes és művészi repertoára van, a gyerekek pedig – húszéves tapasztalattal mondom – nagyon fogékonyak a szakrális zenére, legyen szó bizánciról, gregoriánról, reneszánszról vagy protestáns barokkról. Ha nem keltjük fel az érdeklődésüket ezek iránt a szent dallamok iránt, elkövetjük a restség és a mulasztás vétségét – vélekedik a Budapesti Énekes Iskola művészeti vezetője.
