Cikkek listázása

Májusi hídrakás

Mindszenty József élő emlékezete

Szerző: Kovács Gergely

 Esztergomnak két nevezetes hídja van. Az egyik a helyreállított Mária Valéria híd, ami ismét összeköti a felvidéki és az anyaországi magyarokat, ahogyan ez a családi magazin is összekapcsolja az egész kárpát-medencei magyarságot. A másik a titokzatos Sóhajok hídja, amin átkelve május elejétől ismét birtokba vehetik a látogatók az egykor volt „Ősrégi Szeminárium” épületében a Mindszenty Alapítvány által létrehozott és a Keresztény Múzeum által működtetett Mindszenty Emlékhelyet. 
   A májusi zarándok, miután fölkereste a hercegprímás nyughelyét a főszékesegyház hideg sírboltjában, valami melegségre vágyik. Elindul a bazilika melletti fák alatt ahhoz a hídhoz, amin egykor a szeminaristák lépkedtek. A hajdani intézmény következetes szigorúsága miatt a figyelmes esztergomi hívek hallani vélték, ahogy leendő papjaik belépés előtt még egy nagyot sóhajtottak. Így aztán a kis hidacskát elnevezték Sóhajok hídjának. A mai látogatónak már nincs félnivalója, amikor belép. Az emlékhely gazdag kép- és hanganyagán, válogatott tárgyain keresztül a hercegprímás vonzó személyisége elevenedik meg előtte. Körmenetben háromszor járhatja végig a tárlók és vetítővásznak között a sötétben fölsejlő utat. Ez a sötétség sok mindent fölidéz: a két bolsevizmusnak és a nácizmusnak a borzalmait, a két világháborút és annak gyászos következményeit, a hercegprímás elleni rágalmakat, kirakatperét, kínzatását és elárultatásait.

    De a képek és a tárgyak másról is beszélnek. A magyar nép hagyományos, vidéki vallásosságáról, amiben a kis József fölnevelkedett, édesanyjáról, akit egy másik szeminárium falai között – mint kispap – lírai könyvben megénekelt. Ugyanitt a biztos egyházi karriert jelentő külföldi taníttatás lehetőségének elutasításáról, és ilyenformán a lelkipásztori szolgálat elhivatott fölvállalásáról. A bíboros életfelfogásáról, arról, hogy az édes anyanyelv, a magyar nemzethez tartozás, a szülőföld vállalása egy nem csereberélhető isteni akaratmegnyilvánulás.

  Egy páratlan életút állomásai jelennek meg a zarándok szemei előtt. Szépek, mint a Boldogasszony Éve, keserűek, mint az a tengernyi szenvedés, ami a végül hazáját elhagyni kényszerült főpap arcáról leolvasható, és ami kitöltötte tevékeny, avagy tétlenségre kényszerített, engesztelő életét. Hirtelen egy bíbornoki uszályt világít meg a reflektor fénye: Mindszenty József, a Krisztus vérével bíboros! Ez az emlékhely a legyőzetve győzedelmeskedő főpásztort idézi, aki a soha el nem vesztett földi hazájából útnak indulva Örök Otthonra talált.

    Nagy élményt nyújt ez az emlékhely, látogatásából fakadjon sok imádság és égi közbenjárás, hogy még elevenebbé tegye azt a ragaszkodást, ami tiltások és elhallgatások ellenére, minden határt ledöntve összeköti egyházával és hazájával azt a főpapot, aki lélekben 15 millió magyar lelkipásztora volt. Földi életében nemcsak szóval, hanem tettel is.

    Mindszenty József nem sokat beszélt esélyegyenlőségről és a javak igazságos elosztásáról, de Budán a romország prímása romházban lakott, és Esztergomban a hercegprímási asztalnál nem volt helye hercegi fogásoknak. Hiteles egyszerűség jellemezte Mindszenty bíboros életét, amit nem a nyilvánosság előtt, hanem házon belül, az Isten színe előtt gyakorolt. És miközben a hercegprímás ebéd után szentségimádásra vonult vissza, addig beosztottjai közül néhányan rohantak le a konyhába, hogy kiegészítsék a böjti étkeket.

    Mindszenty József nem hirdetett hangzatos szolidaritást, de nem röstellt koldulni nyomorgó magyarjai számára. Ha a város éhezett, a falut hívta segítségül, ha üldözött felvidéki magyarokról volt szó, akkor a befogadó szeretetet sürgette és gyakorolta. Beutazási engedélyt kért Csehszlovákiába, hogy ottani püspöktestvéreit keresztény humánumra hangolja, és ezzel a kisebbségi magyarok szenvedéseit rövidítse, de útlevélkérelmét a hatóságok elutasították.

    Mindszenty József nem beszélt toleranciáról, de kiállt az üldözött svábság és zsidóság mellett, és amikor idehaza lett üldözötté a magyar, akkor az internálótáborok lakói számára az ő lelkipásztori látogatásai jelentették az egyetlen vigasztalást. A hercegprímás mellett értékes embereknek érezhették magukat azok, akiket másodrendűnek minősített a demokráciát hirdető társadalom.

    Esztergomban, a Mindszenty Emlékhelyen emberséget tanultam, és hiteles példaképre találtam, s hogy ezt az élményemet megoszthassam a kárpát-medencei magyar családdal, a Familia olvasóival, régi szokás szerint a májusi búcsúból, ebből a történelmi időutazásból búcsúfiát is hoztam: egyik legkedvesebb Mindszenty-képemet. Mindig az jut eszembe, ha ránézek: „Ecce Homo”, a nyírásra váró Bárány, Krisztus hűséges bajnoka. Szeretem nézni palástját, ami talán azért olyan nagy, hogy elférjen oltalma alatt minden magyar, megkülönböztetés nélkül, mint a régi, köpenyes Szűzanya-képeken.

    Mindszenty József, hitvalló életed érdemeire kérlek, változó határok között vívódó magyarjaid számára esdekeld ki nemzeti széthúzásunk ellenére a mindenkori, szoros összetartozást, és „Hazánkat így mentsd meg!”

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>