Az égi anyuka
Szerző: Katona Marianna
– Ébresztő! – fordult a piroscserepes házikó előtti kiskert felé, ám ekkor vette észre, hogy megelőzték. A kertben egy szőke copfos kislány locsolókannával a kezében, dudorászva tüsténkedett.
– Én kis kertet kerteltem, bazsarózsát ültettem… Jaj, neked még nem adtam? Ki ne felejtselek! Igyatok virágocskáim, s nőjetek nagyra, szépre! Nektek kell a legszebbeknek lennetek a világon!
A virágok hálásan hajladoztak az életadó vízsugár előtt. Észre sem vették, hogy a virágoskert túloldalán lévő kőút mellől valaki figyeli őket. Egyszerű teremtmény volt, lándzsás levelei büszkén zöldelltek, félig kinyílt bimbóján a nap sárgasága tükröződött.
– Milyen jó nekik, hogy van, aki gondoskodik róluk! – hajtotta le szomorúan fejét. – Engem bezzeg senki nem vesz észre! Feleslegesnek tartanak, mintha valami kártevő gyom lennék! Pedig nem ártok én senkinek! Még a méhecskéket és a lebegő legyeket is idecsalogatom, hogy elpusztítsák a káros levéltetveket, amelyek tönkretesznek minden növényt. Mégsem szeret senki, nem kellek senkinek! Bárcsak legalább repülni tudnék! – sóhajtotta, és az égen cikázó madarakra emelte tekintetét.
Pedig ha látta volna, milyen madarakat megszégyenítő gyorsasággal röppent hazatérő édesanyja karjaiba a kislány!– Kicsikém! – súgta simogató hangon az anyja, és már ringatta is, vitte is a beléje csimpaszkodó lánykát. Mintha a virágos ágon új bimbó hajtott volna, olyanok voltak ők ketten, összeölelkezve.
– Milyen jó lehet, ha valakinek anyukája van! – törte meg a csendes áhítatot egy piros kelyhű tulipán.
– Bárcsak nekünk is lenne! – folytatta az illatos gyöngyvirág.
– Igazatok van! Én is biztosan azért érzem magam olyan árvának, tudjátok…
– Pszt! – intették le a virágok az árvácska ismerős panaszáradatát.
És valamennyien csendben, kérőn szegezték tekintetüket az ég felé. S mivel mindannyian szívük teljes melegével ugyanazért könyörögtek, minden élők égi édesanyja nem tudta tovább nézni szótlan rimánkodásukat.
– Kicsikéim! Hiszen ti mindannyian az én gyermekeim vagytok, és én a ti égi édesanyátok! Nem vagytok árvák, ha nincs is ezen a földön anyukátok! Szívem minden melegével szeretlek benneteket és gondoskodom rólatok! Nem vagytok egyedül! Te sem, kis pitypang! Az én számomra nagyon fontos vagy, még ha mások nem is vesznek észre! Kicsinységed anyai szeretettel tölti meg szívemet, gyermekemnek foglak hívni! Mától gyermekláncfű a neved, örömet szerzel majd sok-sok kisgyereknek, akik koszorúba fűznek majd, hogy megörvendeztessék vele anyukájukat. És hogy minden vágyad valóra váltsam, szárnyakat kapsz, bóbitás termést, amely elröpít majd messzi vidékekre, hogy gyermekeidben új életet élhess!
A virágok meghatottan hallgatták a virágok királynőjének szépségesen lágy hangját. Az öröm még feszesebbé, ragyogóbbá tette szirmaikat. Kihúzták magukat, és önfeledten hagyták, hogy a láthatatlan, égi kéz végigsimítsa boldogságtól duzzadó kelyhüket. A levegő újra megtelt napsütéssel, és a virágok lágyan hajlongtak a hullámzó szélben. Úgy érezték, hogy még a körülöttük döngicsélő méhecskék is arról énekelnek, milyen csodaszép az élet!
