Szükségünk van egymásra
Szerző: Gégény István
Bizonyos értelemben a papság is egy a sokféle hivatás közül, amelyet Isten az ő gyermekeinek készített. Így a „jó pap” – mint minden keresztény – olyan ember, aki hűséges ahhoz a feladathoz, amelyre Isten őt meghívta. Mindez ebben a formában talán kissé sablonosan hangzik, de fontos tudatosítani, hogy a pap nem szuperember, nem főszervező, s nem is ő az, aki „csinálja” az egyházat. Élő, alkotó tagja az egyházközségnek, akire nagyobb felelősség és több szolgálati feladat hárul. Ugyanakkor csapatember, mind a lokális papi közösség, mind az őrá bízott egyházközség szintjén. Amikor egy pásztor legelteti a nyáját, leginkább hagyja őket, hogy tegyék, ami a feladatuk, s csak akkor tereli őket, ha ellankadnak vagy eltévednek.
Ma még sok helyen tapasztalható egy bizonyos múltból örökölt feszültség a papság és a világiak között, ami sokszor ki nem mondott félelmeken alapul. Láttam sok szépen működő egyházközséget, ezeknek minden bizonnyal az a titkuk, hogy a plébánia ajtaja szélesre van tárva, a hívek szinte életközösségként vannak jelen a programokon és azokon túl is, a pap pedig inkább figyelmes résztvevő és biztos háttér, semmint állandó irányító.
Meg kell jegyezni, hogy nagy szükség van a helyes irányításra és fontos a folyamatos katekézis, lelki táplálék és a szentségek kiszolgáltatása, tehát a papnak ilyen értelemben mindenféleképpen kiemelt szerepe van.
Hálás szívvel gondolok azokra a lelkipásztorokra, akik mind a mai napig értékként őrizték meg az egyház kincseit, s most is változatlan tisztaságában adják elénk a hit ismeretét és élő valóságát. Óhatatlanul eszembe ötlik a „paphiány” néven elhíresült jelenség. A papi hivatás az egyházon belül dinamikus valóságként jelenik meg. Vagyis a paphiány mindenféleképpen jelzés értékű, és egy mélyebb, átfogóbb helyzetre utal. Ha kevés a papi hivatás, abból arra következtethetünk, hogy talán az egyház nem eléggé hitelesen kommunikálja magát a világ irányába, vagy éppen önmaga felé. Az is lehet, hogy Isten valami új ajándékot készít népe számára, s egy ilyen előjel lehet a mostani, számokban mérve kevesebb hivatás.
Mindenféleképpen vonzóbb és előremutatóbb alternatíva a közösségi szellemű papképzés és papságmodell. Ez évszázadok óta létezik a szerzetesség intézménye által, ám az elmúlt évtizedekben folyamatosan születnek az olyan új egyházi közösségek, lelkiségi mozgalmak is, amelyek a pap szerepét egy adott hívő életközösségen belül gondolják, onnan kapja folyamatosan lelki erőforrását, s bátran támaszkodhat testvéreire.
Senki sem sziget. A pap számára egyszerre szükséges, hogy élő és a lehető legszemélyesebb kapcsolatot ápoljon Istennel, ugyanakkor beletartozzon a hívek közösségébe is. Így, belülről sokkal éltetőbb kovász lehet, mint ha kizárólag a szószékről és a gyóntatószék rácsán keresztül, esetleg a plébániai hivatal íróasztala mögül kommunikálna híveivel.
Olyan jó érzés boldog, felszabadult, élettel teli papokkal találkozni! Egyre többen vannak! Szükségünk van minden papra, s nekik is ránk - világiakra
