„Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Lk 12,34).
Amálka kincse
Szerző: Katona Marianna
A zöldellő rét közepén, lapulevelekkel betakargatott, földbe ásott odúban élt Amálka, a szürke kis mezei egérke. A rét minden állatkája ismerte és szerette, mert tudták, hogy szerénységénél csak segítőkészsége nagyobb. Ha vakond bácsi odúja beázott, ő volt az első, aki segített az alagút helyreállításában. Ha pocokmama ennivaló után kutatott, a kispockokat ő dajkálgatta. Ha a kis fácánok elcsavarogtak, elsőként csatlakozott a keresésükre induló fácánmamához. Mindenki szerette és tisztelte, egyedül a szomszédságában lakó varangyos béka gúnyolódott rajta:
– Ennek aztán, brekeke, nincs ki minden kereke! – mondogatta, és fűnek-fának azt bizonygatta, milyen szamárság másokkal törődnie ahelyett, hogy a saját hasznát keresné. – Bezzeg én, nézzétek, milyen gazdag vagyok! – pöffeszkedett. – Mindenem megvan, amit csak akarok! Csinos házikóm a legmodernebb padlófűtéssel, ruháim a legújabb divat szerint készültek, az éléskamrám pedig úgy meg van tömve, hogy majd szétpukkad! Nincs nekem szükségem senkire! Neked meg – fordult oda Amálkához – nincs semmid! Én a te helyedben mindenért kemény fizetséget követelnék! Már rég gazdag lehetnél te is!
– Hiszen én gazdag is vagyok – mosolyodott el Amálka –, csak én másfajta kincseket gyűjtök!
Ettől kezdve varangy szomszéd még gyanakvóbban leste Amálkát. Úgy sejtette, valami nagyon különleges és értékes kincset gyűjthet szomszédja, ha úgy elrejtette, hogy még az ő vizslató tekintete sem volt képes eddig felfedezni. De akármennyire figyelt, nem vett észre semmi szokatlant.
Egyszer azonban hatalmas vihar tépázta meg a mezőt. A bokrok leveleit megtépdeste a hatalmas szél, az eső pedig, mint egy zúgó áradat beömlött a földalatti kis házikókba. Amálka reszketve, csurom vizesen menekült ki odújából, amikor meghallotta szomszédja kétségbeesett brekegését:
– Jaj nekem, segítség! Elveszik mindenem, ki kell mentenem a kincseimet, az aranyos légygyűjteményemet, a drágaköveimet, az értékeimet!
Amálka, bár nagyon félt a víztől, gyorsan beszaladt a varangyos házába.
– Kedves szomszéd! Menekülj, amíg teheted! Hagyj itt mindent, különben elmos a víz, betemet a sár! – és már cibálta is a békát kifelé az omladozó házból.
– Nem tehetem, a kincseim… – kiabálta a béka, miközben kifelé hátrált.
Éppen az utolsó pillanatban sikerült kimenekülniük. A béka háza összedőlt, maga alá temetve mindent.
– Jaj, jaj, mindenünk odavan! Mindenünk elveszett! Szegények vagyunk! – jajveszékelt a béka Amálkához fordulva.
– Az én kincseim nem vesztek el! – mosolyodott el Amálka, miközben köréje sereglett barátaira tekintett. – Az én kincsem az, ha másoknak jót tehetek, és ezt nem veheti el tőlem senki! – szólt halkan, miközben elővett a zsebéből egy könyvecskét és olvasni kezdte: „Készítsetek magatoknak ki nem merülő erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj hozzá nem fér és a moly meg nem rágja. Ahol a kincsed, ott a szíved is.”
A varangyos béka döbbenten hallgatta a kisegér csendes, nyugodt szavait. Ekkor jött rá, milyen nagyot tévedett. Szívét elöntötte a szomorúság. Igyekezetében, hogy jóvátegye mindazt, amit elrontott, odanyújtotta a kezében szorongatott aranyló kövecskét Amálkának, és így szólt:
– Ezt az egyet sikerült kimentenem. Talán elég lesz, hogy az árából újra felépítsd a házadat. Én pedig majd segítek neked, mert elhatároztam, hogy többé csak olyan kincseket fogok gyűjteni, amilyeneket te is.
Azóta sokszor kiáradt a patak vize, de sosem okozott többé akkora riadalmat, mert a szeretetben élő mezei állatkák megértették, hogy kincseiket nem moshatja el semmilyen árvíz, és életüket nem döntheti össze többé semmilyen vihar.
