Az Olimpiai játékok és a kereszténység
Éremhullás pedig lesz!
Szerző: Szungyi László
A rendezők és a sportolók mellett érdekelt még a vendéglátóipar, a szórakoztatóipar, a reklámipar, a kereskedelem, a média, a politika. Komoly pénzösszegek forognak kockán, érdekek vívnak csatát egymással. Az átlagos fogyasztót azonban mit sem érdekli, mi van a háttérben, fő a szórakozás, az izgalom, a szurkolás, a siker ünneplése. Fájdalmasan tapasztaljuk, hogy az olimpiai eszme eredeti értékei sok más erkölcsi értékhez hasonlóan válságba jutottak. Hiszen a nagy kérdés már nem is annyira az: milyen szép a közös játék öröme, a teljesítmény feletti boldogság, az egészséges megmérettetés, a sportszerű verseny, az, hogy mire képes az ember, hanem hogy milyen serkentők, doppingszerek hatására érhetők el mind nagyobb rekordok. De meddig fokozható az emberi szervezet teherbíró képessége? Meddig lehet még elmenni, hogy a sport becsületét meg ne sértsük?
Nem árt felidézni, hogy az ókori olimpiai játékokat az istenségek imádásából származtatják. Annyira szent dolognak tartották, hogy a játékok idejére háború esetén békeszünetet rendeltek el. Akik abban a szerencsés helyzetben voltak, benevezhettek, versenyezhettek futásban, ugrásban, távoldobásban. A későbbiekben felújított olimpiai játékok sportágai már sokban különböztek az eredetiektől. Az 1894-ben Pierre de Coubertin hatására újra bevezetett, és az egész világot, minden sportágat átfogó olimpiai játékok azonban kifejezetten vallásos jellemzőkkel bírt. A modern olimpiák alapítója állítja, hogy az ókori és a modern olimpiai mozgalom első és lényeges ismertetőjele a vallás. Saját bevallása szerint a játékok felújításával vallásos érzékenységet kívánt felébreszteni a néptömegekben. Az erőteljes éljenzések, bekiáltások, a hatalmas hangorkán a nézőtérről, a trombiták, dobok fülsüketítő zaja, a kórusban történő hangos éneklés, a fáklyagyújtás, a tűzcsóvák dobálása, a nemzeti lobogók büszke lengetése, a himnuszok megilletődött, ájtatos éneklése sok hozzáértő elemző szerint vallásos szertartások elemeit tartalmazza. (Nem is szólva az ünneplés módjáról győzelem esetén.)
Az olimpiai eszme magában hordozza a legmélyebb emberi összetartozás, közösségtudat, szolidaritás, a barátság, a testvériség gondolatát minden különbségtétel nélkül, hiszen nemzeti, faji, vallási hovatartozás nélkül minden ország benevezhet. Az egybefonódó öt olimpiai karika a kontinenseknek, a világ nemzeteinek nagy közösségét, egybetartozását jelenti. Egyenrangú népek fiai és leányai a világ minden részéről saját nemzetüket képviselve mutatják meg felkészültségüket a különböző sportágak terén. A játékszabályok betartásával sportszerűen törekednek az eredményességre. Igyekeznek a legtöbbet nyújtani, sőt önmagukat fel is múlni a győzelmek és a rekordok elérésével. Kifejezésre jut a személyes erő, az erőnlét, a rátermettség, a hajlékonyság, az ügyesség, a test feletti uralom, a bátorság, az akarat, a kitartás, a tűrőképesség, a kezdeményezőkészség, az új utak, technikák meglelése és kifejlesztése, s nem utolsósorban a lélekjelenlét, a lelki erő és a koncentrációképesség. Megmutatkozik a fegyelmezett életmód, a szociális érzék, a szolidaritás, hogy mennyire tudja valaki a közös ügyért a csapatszellemet erősíteni, de az is, mennyire képes valaki önmaga érdekeiről lemondani a csapatért, a győzelemért.
A gondolkodó elmében ilyen kérdések merülnek fel: miért törekszik az ember a mindig gyorsabbra, magasabbra, erősebbre? Miért küzd oly elkeseredetten az új, a még nem látott, a még el nem ért eredményekért? Honnan a szomjas sikervágy, a diadaléhség? Ezeket a kérdéseket csupán racionálisan és pszichológiai szempontok alapján nem lehet megválaszolni.
A világ, amelyben élünk, egy hatalmas küzdőtér, s egy nagy verseny az életünk is. Hatalmas vetélkedő… Szent Pál apostol a sportból veszi a hasonlatot, hogy érzékeltesse az örök élet elnyerésének fontosságát, a végső célba érés fenséges, magasztos érzését, az üdvösség elnyerésének diadalélményét: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért” (1 Kor 9,24–25).
A nemes olimpiai eszmény és a keresztény eszmény között jól felismerhető az összefüggés. Az egyén és a csapatok egyes sportágakban elért eredményeit érmekkel jutalmazzák. Az éremhullás táblázatát a világ közvéleménye érdeklődéssel kíséri, a bírák a teljesítményeket mérlegelik, osztályozzák. Ezek az elért eredmények fontosak, de – mint minden e világon – mulandók. Az örökkévalóság szemszögéből nem sokat jelentenek. Keresztény hitünk szerint nem szabad elfeledni, hogy az élet komoly feladat, ádáz küzdelem, nem kellemes séta, könnyelmű élvezethajhászás. A jó eredményért keményen meg kell dolgozni, a végső siker személyes erőfeszítés nélkül nem hull az ölünkbe. Lesz egy végső éremhullás is, amelyre készülni kell lemondásokkal, áldozatokkal, erények gyakorlásával, komoly lelki erőbevetéssel. Ott nem a testi erő fog számítani, hanem a lelki felkészültség, mely képes felmutatni a szeretet gyümölcseit. És a hervadhatatlan koszorút majd az igazságos, Örök Bíró ítéli oda.
