Egy missziós atya Pápua Új-Guineában
Határok nélkül
Szerző: Lányi Béla SVD
„Ha nem láttam volna magam, el se hittem volna - emlékezik vissza a 85 éves Szalontai Sándorné -, ahogy páter Végvári az ostrommal, az orosz katonák önkényeskedésével dacolva, életét kockáztatva gyűjtötte az élelmiszert a budatétényi szerzetes nővérek által gondozott mozgássérült és szellemi fogyatékos gyermekek számára. Egyszer tanúja voltam, ahogy utána is lőttek. Nem találták el, az atya pedig kis kordéjával nyugodtan továbbhajtott. Ha jó ügy érdekében kellett dolgozni, nem ismert határokat!" - ilyen ügyet szolgált a ma 90 éves Végvári János a misszióban. A Gondviselés műve volt, hogy nem vették fel a kalocsai szemináriumba és így a verbitákhoz kérte felvételét. A kőszegi Missziósházban szeretettel fogadták, de egy idő múlva haza kellett mennie, mert úgy tűnt, hogy nem eléggé egészséges a trópusi szolgálatra. Mivel nagyon szeretett volna missziós lenni, otthon minden munkát elvállalt, hogy megerősödjön. Így visszavették a missziósok, de rögtön át is küldték a határon, hiszen ekkor (1935-ben) Ausztriában volt a noviciátus a magyar jelentkezők számára is. Itt már nem vonta senki kétségbe az alkalmasságát, hiszen még úszóversenyt is nyert, de pappá szentelése (1941) után két héttel az akkori fasiszta vezetés államosította a Missziósházat. Az atyák számára a bécsi ferences kolostort jelölték ki kényszertartózkodási helyül. János atya ügyességével az államosított rendházból ki tudta hordani azokat a könyveket, ruhákat, amiket a hirtelen elkergetett szerzetesek nem tudtak magukkal vinni. A rendi vezetés megengedte neki, hogy újmisét mondjon Magyarországon. Páter Végvári szeminarista korából jól ismerte Kőszeg környékét: tudta, hogy az osztrák oldalon lévő Rőtfalva (Rattersdorf) egyik sétánya (az úgynevezett Kies andalgó) az erdőn keresztül éppen a kőszegi Szent Imre Missziósházhoz vezet, így baj nélkül átjutott. A szülőfalujában, Bácsszentgyörgyön összegyűlt hatalmas ünneplő hívőseregnek fogalma sem volt róla, hogy újmisésként egy „határsértőt" ünnepelnek!
Végvári atya remek tájékozódó képességére még sokszor szükség volt. Egyszer rendi megbízatásból két osztrák zsidó hölgyet kellett kimenekítenie Bécsből, akik aztán egy magyar zárdában húzták meg magukat a szovjet csapatok érkezéséig. Utána a magyar verbita missziós szeminaristákat kellett külföldre vinnie. Ezek a kispapok mai társaikhoz hasonlóan akkor is azzal a tudattal léptek be az Isteni Ige társaságába, hogy távoli országba fognak menni. „Disszidálniuk" kellett, mert akkor már le voltak zárva a határok, de ez igazából hithirdető küldetésük megvalósítását jelentette. Végvári atya hidegvérrel vezette át őket a határőrök között, átbújtak a szögesdróton és már meg is érkeztek Ausztriába. Itt átadta őket az osztrák verbitáknak, maga pedig visszajött a kommunista Magyarországra. Kertészként helyezkedett el, majd amikor látta, hogy még sokáig fog tartani a diktatúra, a „megszokott módon" végleg elhagyta az országot.
Miután felvette az osztrák állampolgárságot, végre eleget tehetett elöljárói akaratának, akik őt a távoli Pápua Új-Guineába küldték. A püspöki székhelyen, Wewak-ban Leo Arkfeld SVD, a híres pilóta-püspök nyelvtanulás és beilleszkedés céljából egy javítóműhelybe osztotta be, ahol gyorsan elsajátította a helyi pidgin nyelvet. A műhelyben azzal foglalkoztak, hogy a háborús időkből az őserdőben maradt gépeket, szerszámokat, töltényhüvelyeket begyűjtötték és kijavították, újrafelhasználták. Végvári atya találékonyságával új lehetőségeket teremtett az őserdő szegénységében még a wewak-i székesegyház építésénél is. Az őserdőben bőven találtak faanyagot, de a hatalmas faoszlopoknak nem volt talapzatuk. Ezeket János atya töltényhüvelyekből készítette el. Ezután a püspök igazi lelkipásztori munkára küldte.
János atya szerint ezek voltak a legszebb évei. Hirdette a hitet, személyes tanúságtétele hatására sokan megtértek. Az ottani nép ma már nagyrészt keresztény! Végvári atya az egyszerű körülményekhez képest hatékonyan tudott segíteni mindenben. Amikor egy bizonyos kórokozó miatt sok asszonynak begyulladt a keble, János atya azt javasolta nekik, hogy lógassák paradicsomlébe, így egy-két nap alatt meggyógyultak. „Egyszer otthon voltam Magyarországon - teszi hozzá mosolyogva az atya -, és az öcsém arról panaszkodott, hogy a tehenük tőgye ellés után begyulladt, ezért nem lehet megfejni. Na, eszembe jutott az őserdei módszer, és paradicsomlébe mártottuk. Másnapra meggyógyult!"
A központi missziós állomásról huszonhárom kisebb állomást látott el János atya. Utána egy másik helyre küldték, ahol olyan nehéz volt az élet, hogy az előző hithirdető az idegösszeomlás szélére került. Páter Végvári munkabírása, találékonysága mentette meg a helyzetet. Szívesen gondol hazájára, de meghalni már csak szeretett bennszülöttjei körében kíván. Ő már akkor is „határok nélkül" élt a végtelen Isten iránti bizalomtól vezetve amikor a politikai és gazdasági határok örökkévalónak tűntek.
